Az álmomban, vagy nem is arra,
a vadonban jártam, a mocsárban, én balga,
magas, fakult füvek ingadoztak,
már csak a szeder fényeit láttam a napnak...
Nemesen elém állt az izmoktól duzzadó,
karcoktól és sebektől hemzsegő testű manó,
repedezett körmei felett az ujjbegyeit
szolgai csókkal illettem megint,
mert réges-régen ismertem őt, csak elfelejtettem,
eltemettem magamban oda, ahol minden feneketlen,
pedig éreztem a föld illatát, a sós leheleteket,
bárhogy is küzdtem, felfedeztem a nyelvemen.
