16

Micsoda virágszálnak tűntek. Ó, egek!

Segítettek, de figyelmeztettek.

Elfogadtak, de megintettek.

Azt hitted, semmiségekért.

Azt hitték, megsértődtél.

Elmentél messzire és otthagytad őket.

Mérgesek voltak.

Benned csalódtak.

Kinevettek.

Lenéztek.

Kiközösítettek.

Elszomorítottak.

Bárcsak ki tudnád adni a bánatod.

Bárcsak ezzel megszabadulnál.

Bárcsak bátor lennél.

Ha kijönne az a kosz, odaadnád másnak?

Vagy csak eldobnád?

Nyom nélkül úgysem megy.

Aztán valaki rád mosolyog.

Felvillanyozódsz.

Valami megoldódott.

Gondok voltak, elillantak.

Csak mész.

Találsz egy követ.

A legszebb, amit valaha láttál.

Meg kell tapintanod.

Örök emberi tett ez.

Először csak az ujjaid között forgatod.

Aztán megkívánja a tenyered.

Mindkét tenyered közepébe nyomod a követ. Ó, egek!

Tudod, hogy a markodban egy kő van,

de nem soha nem tudhatod, hogy mi a kőben, ha szét nem töröd. 

15

Elgondolkodtam a csillagokról.

Nem tudtam ezt máshogy, csak úgy, hogy elgondolkodtam a csillagokat megfigyelő emberről.

Ezért elgondolkodtam a másik emberről.

De mivel minden ott kezdődött, el kellett gondolkodnom a gyermekkorról.

És a mestereim intettek, hogy nem eléggé gondolkodtam el.

Tizennegyedik találkozás a tanítóval (Vókó György emlékére)

A könnyem a porba sem hull, mert mielőtt lecsordulna, elfárad.

Vége a kornak, amikor volt erőm hálálkodni, emlékezni, bánkódni.

Mégis kimentem az erkélyre nézni azt a kortalan szörnyet az éjszakában,

és csodálkozni a szomszédok mindennapjain fényes konyháikban,

mert azt gondoltam, hogy meglátlak egy csillagban, és beszélni tudok veled,

kedves mesterem.

Hűs szellő lebegett, és felidéztem az első álmomat veled, amikor néztük az ifjak játékát a porban.

A felhők eltakarták a végtelent, és mintha a hangodat hallottam volna, ahogy valami apróságot kérsz tőlem, és én... ... szerencsére teljesítem.

Valami kaparászott lent, talán a lelkiismeretem, hogy számtalanszor ígértem neked, ezt, azt, talán egy nagy beszélgetést, nem is tudom, de csak tiszteletlenség jutott, amit átadhattam neked, és be nem váltott ígéret.

A feleségem fogta meg a kezem, és mutatott utat, mint annyiszor, és ő mondta ki azt is, amit éreztem, hogy mennyit jelentettél nekem, és hogy nagyon szerettél engem, örök mesterem.

Tizenharmadik találkozás

Átlátszó légkörű óriásbolygók,

legfényesebb kettőscsillagok,

fennálltak akkor is, amikor az őseim nem is emlékeztettek rám,

és fenn fognak állni akkor is, amikor az utódaim sem fognak rám emlékeztetni,

hát akkor nem pazarlás a tudat?

Nem. Ez a kérdés éppen olyan, mint hogy a teremtő miért engedi a gonosz dolgok megtörténését.

Dehát az a kérdés azért könyörög valami láthatatlanhoz, hogy ismerje el, hogy az imák hatékonyak!

Miért? A te kérdésed nem?

Én azt gondolom, hogy a hit lustaság!

Nem! A hit elengedhetetlen összpontosítás!

Tizenkettedik találkozás

- Amikor a figyelmemmel bejárom a tudatot, mi történik?

- Az igazi megismerés, ennél az útnál nincsen bölcsebb cselekedet.

- Ez az út vezet az emberekkel való kapcsolathoz?

- Csakis ez! Nem vezethet más!   

Tizenegyedik találkozás

1.

- Ma már lehetőség van rá, hogy visszamenjünk az időben!

- Hogy itt feledjük mindazt, amink van?

- Igen, mert nem lehet szétválasztani a jót a rossztól.

- Hogy érted ezt?

- Történtek felettébb kellemes és rendkívül cudar dolgok, amiknek egységesen a múltban gyökereznek.

- Hogy ezt megjegyeztük, az jelenti azt, amink van?

2.

- Előfordult velem, hogy a házak falán egy futónövényt láttam, ami hatalmas virágokat nevelt, aztán a szirmok helyén egy kis gömb keletkezett, ami súlyos tökké puffadt. Le voltam nyűgözve.

- Én meg a feleségemmel és a gyermekeimmel sétáltam egy tomboló mezőn. Harmatcseppek garázdálkodtak a füveken, és középen állt egy fa. A gyermekek hintáztak az ágain. A feleségem leült, és eggyé vált a harapó levegővel, én meg elindultam a sárban. Akkor éreztem meg a tanító illatát.

3.

- Hogy lehet visszemenni?

- Meg kell hallani a kövekkel szerelmeskedő zúgást, figyelni kell a kicsapódó párát, és a tekinteteddel el kell kapni a rendülést, mielőtt elcseppen.

- A fülcimpákon ingó gyémántokra gondolsz?

4.

- Ki képes arra, hogy a kicsinyeket bántsa?

- Csak az, aki felháborodik azon, hogy bántani lehet őket.  

Tizedik találkozás

 1.

- Emlékszel, hogy valaha játszottunk?

- Amikor a koponyánkat egymásnak nyomtuk?

- És a vállunkat is!

- Amikor egymás mellett térdeltünk?

- A mellkasunk előtt támaszkodtunk a párkánynak, és a lábujjaink kikukucskáltak.

- Egy csillagot mutattam neked.

- Én meg a tenyeremet az ablaknak nyomtam, ott maradt a pára.

- Hideg volt, fagyos, de mi nem fáztunk.

- Mosolygós arcot rajzoltunk a leheletünkbe.

2.

- Szerinted az űr táj?

- Hogyne lenne az!

- Másféle táj.

- Nem az, inkább ugyanaz.

- De csak inkább.

- Hát, igen.

3.

- Van úgy, hogy nem kell olyan sok.

- Én azt hittem, hogy nekem igazából mindig úgy volt, de nem. Koránt sem.

- Csak tömtem-tömtem, és egyre nehezedtem.

- És amikor végre nem, kitárulkozott előttem, amire annyira vágytam.

- Lenyúlt valami az égből, és megsimogatott.

- Téged hol?

- Engem a tarkómon, majd a fejem búbján, enyhén megnyomta az orrnyergemet és mindkét szemgolyómat.

- Aztán a fülcimpádat is megdörzsölgette?

- Igen.

- És mi történt az után?

- Azt nem lehet elmondani.

- Dehogynem: én úgy éreztem, mintha hűs gyülömcslevet ittam volna. Talán almát, de lehet, hogy körtét, szilvát vagy barackot. Könnyen nyeltem le, és semmilyen lepedék nem keletkezett a fogaimon.

- Valami izzó gömb kezdett tágulgatni a szívemben, és a tenyerem közepével látni kezdtem. Ó, a hasam alja! A hasam alja szétáradt, mint egy pörgő szoknya, és aminek alulról kellett jönnie, hát belémberregett.

- Nekem, ami alul volt, az kigémberedett, mintha megtapasztaltam volna magát, az eredetet.

- Igen, ez buktatott el minket.

- De erre lett orvosság a gyermek!

4.

- Nem nélkül élni milyen lehet?

- Örök tánc!

- Örök tánc nélkül milyen?

- Sárbafulladás!

- Milyen az a sár?

- Egyszerre dermesztő és langymeleg.

5.

- Ott álltunk az úton, a sötétben!

- Zúzmara volt és pocsolyák!

- A hatalmas tornyok tetejében lassú lángok dorbézoltak!

- Elszánt varjak szárnyai közt hegedűsök hajlítottak!

- Tar dobosok hadonásztak bunkóikkal!

- A lábunk az ő ütéseikre toccsant-cuppant!

- A ködlő füstből lelkes tekintetek mertek merengeni!

- Én azt hittem, hogy nem is láttam, és azt láttam, hogy sohasem hittem!

- Úgy tettem, hogy megőrültem, mert megtehettem!

- A titkos gombát ott altattam a nyelvem alatt!

- Mindent áthatott az illat, ami mindenhova illett!    

Kilencedik találkozás (az introjektum)

1.

Hogy is volt?

A fekvőtámaszt nyomtam, és akkor jött a gondolat.

Valahogy nem illant el, és emiatt békétlen vagyok.

2.

A szentek emberek, a tárgyaik hétköznapinak tűnnek.

Az emberek szentek, a hétköznapi tárgyaik...

3.

És elenyészett.

Mondtam neked, hogy inkább nyugodj meg, állj egyenesen! 

Nyolcadik találkozás a tanítóval

Gyermekek jöttek álmok nélkül,

hajukba foszlottak a pofonok emlékei,

sajnos sokan tudják, hogy mik azok a szikrák,

amik ilyenkor, az összeszorított szemek mögötti

nem-agyi térben villámként cikáznak.

Ott álltak a tanítók, nagyítókkal a kezükben,

hajnali leheletük párájával nyakukláncuk ékkövein,

repedt szívükkel mégis nevetni tudtak,

és a kialudt tüzekből hamza kezeikkel

kitúrták a szenessé pörkölt kabócákat.  

Hetedik találkozás a tanítóval

Már a gyermeki fejben ott lakik a következő gyermek,

a gondolatokban és a vágyakban, de még így sem ölt testet,

hanem alakszerzése lassacskán történik,

mint a hallhatatlanul huhogó nyárfák magjainak csírázása,

és az alakszerzés ritkán teljesedik ki,

mint a tomboló nyárfák illattal köszöntése a viharban.  

Hatodik találkozás a tanítóval

Könnyű azt hinni, hogy egyes dolgok azért szüremkedtek be az elménkbe, mert mi vonzottuk őket. És könnyű azt is hinni, hogy egyes dolgok csak azért történtek meg, mert mi jelen vagyunk.

A szüremkedés nem csak azért van, mert mi bevonzzuk.
A dolgok nem csak azért történnek meg, mert mi jelen vagyunk.

Az észrevételben ott van a véletlen is.
A történésekben ott van a véletlen is.

Az észrevételben mindig hangsúlyosabb a másik ember szerepe, aki észre véttet.
A történésben mindig erősebb a másik ember szándéka, aki cselekszik.

Ezerszer mondtam: a megfigyelés terhes, a létezés szabad.

Ötödik találkozás a tanítóval

Gesztenyevirág hatalmasság!
Benned minden, ami végtelen fagyban rabul ejtett fény.
Benned minden, amit az örök alkony utolsó szikrája sugall felém.
Benned minden, ami a Napban lappang, ha hunyorogva tekinteném, ha merném.
Benned minden, ami az izzó vasban halkan szakadó, érintetlen erény.

Gesztenyevirág hatalmasság!
Nyerem belőled, amit az utolsó lehelet előtt talán lehet.
Nyerem belőled, az ifjúság búcsúját és néha-néha visszaköszönését.
Nyerem belőled, a súlytalanságot és a fellegek beterítését.
Nyerem belőled, ahogy mondták, az egynapos diadal ünneplését.

Negyedik találkozás a tanítóval

1.

- Boldogtalan vagyok, mert elmúlik az élet, és nem tudom megtenni azt, amit elterveztem.
- Kevesebb tervet vagy több időt kérsz?
- Mindenképpen több időt, mert a terveim...
- Milyenek a terveid? Azt akartad mondani, hogy tökéletesek?
- Igen, valami olyasmit akartam mondani.
- Miért gondolod, hogy a terveid tökéletesek?
- Mert olyan szépen jöttek, fájdalom nélkül.
- Azonnal el kellett volna felejtened őket.

2.

- Boldogtalan vagyok, mert nem múlik az élet, és nincs erőm a terveimhez.
- Az éltedet nem veszem el, ne félj. Több erőt kérsz? Vagy talán képességet arra, hogy elfelejtsd a terveidet?
- Több erőt, több erőért könyörgök.
- Biztos? Nem lenne jobb a felejtés? Akkor nem akarnál még több tervet beteljesíteni.
- Ha ezeket elfelejteném, az az életem elvételével lenne egyenlő.
- Honnan gondolod, hogy az erő elég lesz?
- Mert lusta vagyok, a testem romlik és lehúz a mélybe. Ha lenne erőm, szárnyalhatnék.

3.

- Boldogtalan vagyok, mert félnek tőlem, és nem akarom megsemmisíteni őket.
- Szóval keresztülvitted?
- Igen, de nem az lett, amit elterveztem. Senki sem örül nekem, és azt hiszem, magának sem.
- Előtted jobb volt nekik?
- Igen, jobb. Az a gond, hogy nem olyanok, mint én, teljesen mások.
- Legyenek olyanok vagy csak lelkesen engedelmeskedjenek?
- Csak legyenek lelkesek, mert akkor még megmarad nekik az, akik voltak.
- Fura útra lépsz!

4.

- Boldogtalan vagyok, mert úgy tűnnek, mintha némák lennének, de mégis hallom őket.
- Imádkoznak hozzád?
- Igen, lehet. Hinni szeretnék bennük, de nem kívánok beavatkozni.
- Akkor egyesülniük kell veled. Ezt szeretnéd vagy mégis a tenyeredben tartod őket?
- Be kell őket kebeleznem, még akkor is, ha belőlük lettem, és még akkor is, ha nem is tudják, hogy ők teremtettek engem, sőt akkor is, ha csak tévedésből jöttem létre bennük.
- Hatalmamban áll, hogy meg nem születetté tegyelek, de akkor velem fogsz eggyé válni.
- Beleegyezem, de a bennem lévők még önállók lehetnek?
- A végtelen úgy burjánzik az elmékben, ahogy a tudat beszövi a világmindenséget.
- Hát legyen.

5.

- Boldogtalan vagyok, mert még mindig magamnál vagyok, holott fel szeretnék oldódni önmagamban.
- Tudod, hogy én önmagad vagyok? Én vagyok azok, ha megszólalok. Én vagyok azok, akikről nem akartál megfeledkezni a terveid miatt. Nem vagyok arra képes, amit elvársz tőlem.
- Ha mindezt meg tudod fogalmazni, akkor össze is tudsz zsugorodni. Egyetlen pontba?
- Igen, de csak veled együtt, sehogy máshogy.
- Hát akkor szüntessük meg a teret és az időt!
- Szüntessük meg egymást! Ne legyen többé te és én!
- Szüntessük meg a visszakövetkeztetést is!
- Szüntessük meg a tudatot!
- Adjuk fel a megfigyelést is!
- Azt nem tudjuk.
- De.

6.

- Talán a Valaha-Lesz a Valaha-Volt, de egyáltalán nem biztos.
- Ami ott kocorog, az itt hencereg, ugyanolyan fontos.
- Ami valaha lesz, az csak akkor lehet, ha valaha volt, ha pontos.
- A sejtésen túl önmaga a sejtés nem honolhat, ha okos.
- Aki ott honol, az a szüremkedésünk, az elvetemülten fondorlatos.
- Ha érzed az semmi érintését, semmivé válsz, és ez nem irtózatos.
- Előbb a táj kinyílik.
- Aztán keletkezik.

Harmadik találkozás a tanítóval

Néha a szellő zörgő faleveleket fúj a földön.
Karistolja a fülemet, kaparja a szívemet, felsérti a gyomromat.
A szörny hamisan mosolyog, de vigyora rémisztőbb a dühöngésénél.
Arcát mély ráncok barázdálják, a gonoszság lenyomatai.
Felejteni szeretnék, de hánynom kell, és csak kesergek.

Férfi álmok

Apám álma szörnyűséges,
apám álma érthetetlen és sajnos némileg nevetséges,
apám nem tudja elmondani az álmát, mert folyton mást is el akar mondani,
apámnak mindig hivatkoznia és magyarázkodnia kell, ha valamit el akar mondani.

Az én álmom kesze-kusza,
az én álmom megérthető, de túlságosan komoly, ami mögötte lappang,
el tudom mondani az álmomat, de másra is felelnem kell folyton,
utalnom kell és sugalmaznom, ha valamit el akarok mondani.

A fiam álma gyönyörűséges,
a fiam álma kristálytiszta és mintha megcáfolhatatlan lenne,
a fiam álmai kinyilatkoztatások, amik bármikor bármilyen más beszédet megszakíthatnak,
a fiamnak elég csak mondani, amit mond, mert azt megmondja.

Második találkozás a tanítóval

A tanító ott jön, ahol megjelenik bennem az elbizakodottság, azaz a nemtudás.
A tanító látja a nemtudást, mint egy hatalmas gödröt.
A tanító megbotránkozik a gödrön, mert nem tud tovább szántani az ekéjével.
A tanító szerezhet egy ásót, de a földeken kívülre kell bandukolnia, és akkor nem talál vissza.
A tanító talán fog egy gereblyét, hogy az egyenetlenséget azzal simítsa el, de a gereblyébe villám csaphat.
A tanító hátát talán hatalmas puttony nyomja, és abban lakozik az a gubó, amivel betömheti az ásító árkot, de a tanító gerince nem roppanhat meg, mert a tanító inkább olyan, mint egy szöcske, nem pedig olyan, mint egy teknős.

Sokan mondják, hogy az egyik napon a tanítokat tanulmányozó tudosók, felboncoltak egy szöcskét, de sehol sem találtak benne csontot. Másnap fogtak egy teknőst, fenyitották, és rendkívül rugalmas csontokat találtak benne, és csak néztek egymásra tanácstalanságtól óriás szemekkel.

Mások mondják, hogy ekkor a tudósok gyermekei rajzottak be a titkos tanok barlangjaiba, és anyjuk-apjuk arcán mepillantották a tanácstalanságot. Súgtak-búgtak egymás között, daloltak, kergetőztek és csúfolódtak. Nevetve kurjongatták, hogy minden tudós azonosul a tanulmányozottjával.

Erre egyesek azt felelték, hogy a gyermekek nem fogalmaznak ilyen bonyolultan, és hogy ezért hazugság az egész. Kandalló mellett kötögetve ott ültek körülöttük a nagymamáik is, és néha kölyökmacskát cirógattak.

Honnan veszik ezek, hogy a gyermekek csak azt kiabálták? - kuncogtak magukban az öreganyák.

A megfigyelés tudatalakító ereje

A föld alatt találkoztak, és a lány mosolya földön túli volt,
vajon tudott-e erről az általam korábban megfigyelt csupasz nyárfa?

Nagy szerencséje van, akit gyermekkel áld meg a Legek Legje,
és nagy szerencséje van annak is, aki hallja a gyermeke szuszogását,
és annak is, aki képes arra, hogy a gyermekeket az ágyig kísérje,
mert minden ébren töltött percük maga a felfedezés, és le kell pihenniük,
és annak is, aki végül azt tudja mondani a gyermekeinek, hogy
íme, eljött az éjszaka, és azt tudja kívánni nekik, hogy békét álmodjanak
a nappal forgataga után...

Jó éjszakát!

...és üdvözül az, aki hallja, hogy ezt a gyermeke visszasuttogja neki.

Abban a suttogásban parázslik a jó reménység,
abban a suttogásban dereng a romlatlanság,
abban a suttogásban lebeg a porhanyósság,
abban a suttogásban nem-omladozik a szeretet,
abban a suttogásban bősz-építkezik a simogatás.   

Találkozás a tanítóval

Első kísérlet

Egy pillanatig láttam, vagy addig sem,
rémisztő és gonosz arca megfagyasztott,
és senkinek sem mondhattam el, hogy ő a mesterem,
annak sem, akivel éppen akkor beszélgettem,
akinek a háta mögött sompolygott.
Azt tanította, hogy ez az élet rövid, és a test csaló.

Láthatatlanul tornyosul az ágyunk mellett éjjel,
amikor elalszom, más nem érezheti hidegségét,
jól tudom, hogy embereket eszik és vért szipolyoz.
Nem merek beszámolni igaz valójáról
annak sem, aki ott pihen mellettem.
És mégis azt tanítja, hogy milyen értékes a mosoly.

Kétségbe bomolva esdekel nekem, hogy hazudjak,
és bántsam azokat, akik alázatosan szolgálják,
pedig csak egy porszem vagyok valahol ott,
ahova soha nem rendezkedett be, ahonnan mindig is
rettegve menekült.
És azt tanítja, hogy földön kúszás még nem az alázat.

A nyomor szagával ostromol, az orrom alá dörgöli;
sietek, és nem hagy elmenni; rohannék, és elgáncsol;
bogarat ültet a fülembe, csak hogy örökké motoszkáljon.
Beszippantom mérges leheletét, elárasztja a szerveimet,
hogy csúszómászóvá válva a mocsokban fetrengjek csak.
Sem egyedül, sem mással nem lehet bejárni egy utat sem,
csak ezt mormogja konokul.

Beszél és vigyorog, nem is vélem vicsorgásnak,
a hangja simogat, jókedve mindenkié, csak az enyém nem,
a talpammal, amit más nyalt tisztára, a koponyájén egyensúlyzok,
hirtelen kicsusszan, és zuhanok, teljesen megvakulok,
mások halásznak ki, és csak a felszínen jövök rá,
bolygók által írt körök után, hogy mitől óvott,
és hogy rendkívül igaza volt.

A találkozás a tanítóval nem felmentés, nem felvilágosodás,
és nem megkönnyebbülés, nem robbanak csillagok,
és a virágok kelyhe sem fogad be egy üdítő pihenésre,
mert a tanító gyarló, hamis a váll veregetése,
utal rá, hogy tüskebokorba dob, ha megint felbukkan,
és a csontjaim szúrni fognak, amíg meg nem tanulok.   

Kiterjesztés

Minden örömével és bánatával a felnőttkor kiterjesztett gyermekkor.
Gondolj erre, ha másokat látsz, és gondolj erre, ha a gyerekeket látod.
Bepillanthatsz a múltba és a jövőbe is.
Hajts fejet, ha magadat vizsgálod, és legyél a sajátjaiddal mindinkább óvatos.