A fények tánca a feleségem szemén

Valaha láttam egy festményt, huszadik századi. Egy fehér ruhás nő ül rajta. Fekete, rövid haja van, és a szeme színe is nagyon sötét. A háttér olyan, mint a puncspuding: egyszerre rózsaszín és sárga. És a nőnek a szeme döbbenetes. Azt kérdeztem ifjú koromban, hogy hogyan lehet a festő ennyire zseniális, hogy hogy a fenébe képes ilyen érzelmeket, ilyen múltat ábrázolni a szemen? Minek kell ahhoz történnie, hogy ilyen ihlete legyen egy festőnek? Biztos, hogy nem csak modell és festő kapcsolat jelent meg a festményen, hanem valami sokkal több is.
És akkor ma láttam a feleségem szemén a fényt, ahogy az okostelefonnal játszott. A fénynél sokkal éteribb és varázslatosabb volt, hogy a szem a feleségem szeme. Megértettem a festőt harminc éve távlatából.

A gondolatépítmény tanítása

Sok  mindent végiggondoltam, és új ismeretekre tettem szert, de az új ismereteket nem tudtam válogatva összeszedni. Mintegy hűtlen voltam a korábban megszerzett ismereteimhez, mert megnyaklott a rím és a dallam a gondolatépítmény-versemben. Sebaj, gondoltam később...

... végül is, így tudom átadni magam a leghitelesebben, így vagyok önmagam, ha akár tanítanom kell, véleményt kell formálnom, vagy mondjuk egy összetettebb kérdésre kell válaszolnom...

csak akkor nem tudom, hogy más gondolatépítményét miért is mertem valaha is kétségbe vonni vagy pocskondiázni, vagy akár osztályozni, rangsorolni is.

A rózsaízű répa

A zöldségesnél megpillantottam a répát, valahogy kiválasztottam, hazahoztam, levágtam a két végét, meghántottam, felszeleteltem, és mindenek előtt a szememmel gyönyörködtem, hogy
- a naracssárga színnek mennyi árnyalata van egy kis karikában,
- hogy miféle körkörös mintázat alakul ki a gyökérben,
- hogy a mintázatok mennyire emlékeztetnek a makrostuktúrákra, mondjuk a Lyra Gyűrűsködre (Messier 57)...
... és akkor elgondolkodtam, hogy
- ami nagyban van, az kicsiben is van,
- hogy akár az univerzum lehet a kezemben...
és akkor megkóstoltam a répaszeletet, és lássatok csodát, rózsaíze volt. (A feleségem szerint is.)

Alvó gyermeket látni

Az alvó gyermeket látni,
letérdelni elébe,
a kis ereket megpillantani
csukott szemén,
hallani a szuszogását,
vagy csak vélni, csalni,
a homlokára puszit adni,
vagy az orra hegyére,
de úgy mindenképpen,
hogy fel ne ébredjen,

és belenyugodni a világba,
az isteneket teljesen értve,
és meglelve-megélni,
hogy mi mehet
a fejükben.

A gyermekek fejének simogatása

Két gyermekem van, persze nem is az enyémek igazán, hanem mindketten önmagukék. Ó, persze, az is igaz, hogy ők valóban az én gyerekeim, a feleségemtől és tőlem származnak. De ez csak jelentéstani torna.
Vajon a kis szellemiségük mennyire az enyém? Valahogy vallom az, hogy a gondolkodásmódot azok azok közegek építik fel, ahol a gyermek él. Velünk van a legtöbbet kapcsolatban, aztán kilép a magcsaládból, nagyobb közösségekbe kerül.
A felnőttek a gyerekeket felülről látják. Ha hátat fordítanak, a kobakjukat látjuk. A kobak egy ideig kézmagasságban van, és arra össztökél, hogy a gyermek buksiját megsimogassam. Ha például előttem megy, vagy ha csak azt érzem, hogy nagyon szeretem, vagy ha azt, hogy valamit helyre kell tenni. Mert valamiben téved az én kis gyermekem.
Akkor fogom, magamhoz ölelem, és a fejét a kezemben tartom, és simogatom. Csodálatos érzés ez. Én magam úgy vélem, hogy ilyenkor a tenyeremből valamilyen erők szabadulnak fel, és a koponyacsont (ahogy a fiam szanszkritül mondja: "kapalini") mögé hatolnak, és ott hatást fejtenek ki, és így is nyugtatják a kis szívet.
A taktitlis - tapintásos - inger nyilván hamar eljut a limbikus rendszerig az agy legbelsejébe, és ott érzelmeket vált ki, nagyon pozitív érzelmeket, amik eltüntetik a félelmet és a haragot, mintha cseppfolyósítanák az amygdalát.
De közben az egész visszahat rám is, és én is nagyon jól érzem magam. Olyannyira, mint egyébként nagyon ritkán. Közben szimatolhatom a kobak illatát, hallom a haj sercegését, érzem, hogy a fejbőr csúszkál a koponyacsonton. Finoman érzem, de megcáfolhatatlanul. Az idegszálainkon keresztül összekapcsolódik a testünk, és valahogy együtt létezünk.
De a simogatás nem tart örökké, eltávolodunk kissé, és akkor a folyamatok még mennek bennünk, felkavarodott aranycsillagok ezrei örvénylenek az auránkban. A talpunkon keresztül ezek a sugallatok a föld közepe felé áramlanak, ahol az óriási nyomásban forrongó arannyal együtt rezegnek. Ez az arany nagyon régen, szupernóvák robbanásakor keletkezett, a napunk körül örvénylett, majd a sok más fémmel együtt a bolygónk közepében raktározódott. Ott aranylik aranylóan a legaranyabb aranynál is lényegibben, amit a Föld felszínén valaha is láthatunk. A belső energiáink így összekötődnek a Maggal.
Aki megmondja nekünk az igazságot.

Messier 64 - folyton változó kreáció-percepció

Az M64 galaxis közepe ellentétes irányban forog, mint a karjai, de ez a csak a porokra igaz, mert a karokban a csillagok ugyanolyan irányban forognak a mag körül, mint a por. Ez a felfedezés gyökeresen megváltoztatta a galaxisok kialakulásáról alkotott képet, és ezt a dolgot ugyanaz a varázslatos nő mutatta ki, mint aki a sötét anyagot.

Gombák a gesztenyefán

A termőtest gömbök tapintata
hűvös, nyálkás és puha,
mint a polipkoponya.

Szálaival behálózza
a törzset, belülről fojtja,
látszólag mozdulatlanul
ostorozza a gomba.

A szúrós gesztenyeszemek
már a nyár közepén lehulltak.