Hogy mit hittem, és mi igazán a tanítás

Azt hittem,

hogy a tanítás

bölcsesség, mert nem megfontolva, okoskodva, hanem szelíden kell szólni,

tűnékenység, mert a leírt szónál több a kimondott, a kimondottnál több a kigondolt, a kigondoltnál több az ihletett, és az ihletettnél több az a tanítás, ami csak egy sóhaj, és a sóhajnál több a sóhaj vágya, és a vágynál több az önmegtartóztatás, de mégis ott van a tanítás,

kincs, mert úgy adod, hogy vissza nem kérsz semmit, mert az a tanítás, ami akár hálát vár cserébe, mit sem ér, de az ellentéte olyan érték, amelyért mindent érdemes feláldozni,

hirdetés, mert az ismerő jobban teszi, ha átadja a nem ismerőnek az ismeretlent, és ezt úgy teszi, hogy esetleg az is meghallja, aki erre nem kíváncsi,

simogatás, mert az a legjobb, ha a bánatos szív vígaszra talál, persze úgy hogy a múlt bánatát ne feledje, hogy az mindig ott derengjen, de mégse térjen vissza soha, mert mintha ez lenne a tanítás eredményessége,

boldogság, mert ha át tudom adni azt, ami legbelül van, érintkezhetek azzal, ami a másikban legbelül van, és ha sokakkal teszem ezt, megérezhetem azt, hogy milyen a mindenséggel eggyé válni, és az öröknek tűnő megfigyelőből létezővé válni,

és lebegés, mert tanítani azért kell, hogy a tudás terhét ne csak én viseljem, mert a tudás terhe önmagában végtelenül elviselhetetlen, mert az őrültek bilincsben tobzódnak, a józanok pedig engedelmeskednek a szárnyaiknak.


De tudom,

hogy a tanítás

nem bölcsesség, hanem inkább türelem,

nem tűnékenység, hanem inkább türelem,

nem kincs, hanem inkább türelem,

nem hirdetés, hanem inkább türelem,

nem simogatás, hanem inkább türelem,

nem boldogság, hanem inkánn türelem,

és nem lebegés, hanem inkább türelem.


Úgy hat, hogy csak úgy hat.

Visszajönni

1. lecke

Gondoltam valamire,
ki akartam mondani,
nem mondtam ki,
de meg akartam osztani,
de nem osztottam meg,
legalább sugallni akartam,
de a sugallat is bánthat,
ezért a mosoly a legjobb álarc,
mert az van legbelül is,
a mosoly minden sugallat,
a mosoly minden megosztás,
a mosoly minden kimondás,
a mosoly minden gondolat.

2. lecke

Ha más a gondolat, mint a mosoly,
az a halál lehelete, a haláltól való félelem rügye,
nagy, vörös rügy az, párolog, gőzöl és fenyeget,
benne van a női és a férfi test, és minden egyveleg,
még az is, hogy az se vagy, ami azt hiszi magáról, hogy vagy.

3. lecke

És persze a pillanat, az utolsó pillanat, ami meg fog maradni a tudatból,
örökre ott fog lebegni, mert már nincs olyan gondoló, aki lezárhatná,
aki elpakolhatná, aki kimondhatná, aki megoszthatná, aki sugallhatná,
és az álarc is csak tárgy csupán, amit el lehet veszteni,
csakhogy a mosoly az egész testben lakozik, hiába küzd ellene a nyomor és a pusztulás.

4. lecke

Még mindig nem vagyok itt, és soha nem mentem el innen,
még előbb itt voltam, minthogy itt lehettem volna egyáltalán.

5. lecke

Utaljunk vissza a gyöngyökre - ez az utolsó lecke, és mégis ismétlés -,
aki tudja a rejtélyt, annak a rejtély nem rejtély többé, hanem vígasztalás:

Minden döntésed mögött ott van az előző döntésed,
és a döntéseid lánca maga a sorsod, és a tudatod ennek mentén ragyog,
mást az utolsó pillanatban sem választanál, hidd el, és nyomozz!

A vad

Az álmomban, vagy nem is arra,
a vadonban jártam, a mocsárban, én balga,
magas, fakult füvek ingadoztak,
már csak a szeder fényeit láttam a napnak...

Nemesen elém állt az izmoktól duzzadó,
karcoktól és sebektől hemzsegő testű manó,
repedezett körmei felett az ujjbegyeit
szolgai csókkal illettem megint,

mert réges-régen ismertem őt, csak elfelejtettem,
eltemettem magamban oda, ahol minden feneketlen,
pedig éreztem a föld illatát, a sós leheleteket,
bárhogy is küzdtem, felfedeztem a nyelvemen.

Próbáltam meditálni, és jött a gonosz

Néha, spontán meditatív állapotban, mondjuk elalvás előtt, vagy mantrazenék hallgatása közben gyönyörű stresszoldást élet ák.
Most meditációhoz való zenét hallgattam, és a figyelmem fókusza tényleg beszűkült, legalábbis úgy éreztem. Eljött a nem megfigyelés, hanem a létezés állapota, de előkúszott közvetlen a mentális látóterem közepéből az irgalmatlan gonosz.
Pontosan olyan színe volt, mint a Bennem Élő Lénynek Kinek A Neve Titkos, világoskék színe volt.
A nyelve pont olyan volt, mint BÉLKANT-é, hegyes és piros. BÉLKANT-nak nincsen foga, legalábbis én soha nem láttam, de ennek volt, pont olyan, mint a nem titkos nevű bennem élő lényeknek, amiktől leginkább a kamaszkoromban rettegtem.

Jött és vigyorgott, és tudtam, hogy nem csak bennem van már, hanem kívülem is, és így lesz képes arra, hogy ártson. Teljesen elfelejtkeztem arról, hogy ő kivetülés. Annyira elfelejtkeztem, hogy a rettegés szempontjából már mindegy is volt, hogy kint van vagy bent.

Szerencsére maradt bennem annyi a megfigyelés létből, hogy intettem magamat, hogy térjek vissza teljesen, mert a gonosz őrzi a nem megfigyelést, és a gonoszt félelemnek hívják.  

A fények tánca a feleségem szemén

Valaha láttam egy festményt, huszadik századi. Egy fehér ruhás nő ül rajta. Fekete, rövid haja van, és a szeme színe is nagyon sötét. A háttér olyan, mint a puncspuding: egyszerre rózsaszín és sárga. És a nőnek a szeme döbbenetes. Azt kérdeztem ifjú koromban, hogy hogyan lehet a festő ennyire zseniális, hogy hogy a fenébe képes ilyen érzelmeket, ilyen múltat ábrázolni a szemen? Minek kell ahhoz történnie, hogy ilyen ihlete legyen egy festőnek? Biztos, hogy nem csak modell és festő kapcsolat jelent meg a festményen, hanem valami sokkal több is.
És akkor ma láttam a feleségem szemén a fényt, ahogy az okostelefonnal játszott. A fénynél sokkal éteribb és varázslatosabb volt, hogy a szem a feleségem szeme. Megértettem a festőt harminc éve távlatából.

A gondolatépítmény tanítása

Sok  mindent végiggondoltam, és új ismeretekre tettem szert, de az új ismereteket nem tudtam válogatva összeszedni. Mintegy hűtlen voltam a korábban megszerzett ismereteimhez, mert megnyaklott a rím és a dallam a gondolatépítmény-versemben. Sebaj, gondoltam később...

... végül is, így tudom átadni magam a leghitelesebben, így vagyok önmagam, ha akár tanítanom kell, véleményt kell formálnom, vagy mondjuk egy összetettebb kérdésre kell válaszolnom...

csak akkor nem tudom, hogy más gondolatépítményét miért is mertem valaha is kétségbe vonni vagy pocskondiázni, vagy akár osztályozni, rangsorolni is.

A rózsaízű répa

A zöldségesnél megpillantottam a répát, valahogy kiválasztottam, hazahoztam, levágtam a két végét, meghántottam, felszeleteltem, és mindenek előtt a szememmel gyönyörködtem, hogy
- a naracssárga színnek mennyi árnyalata van egy kis karikában,
- hogy miféle körkörös mintázat alakul ki a gyökérben,
- hogy a mintázatok mennyire emlékeztetnek a makrostuktúrákra, mondjuk a Lyra Gyűrűsködre (Messier 57)...
... és akkor elgondolkodtam, hogy
- ami nagyban van, az kicsiben is van,
- hogy akár az univerzum lehet a kezemben...
és akkor megkóstoltam a répaszeletet, és lássatok csodát, rózsaíze volt. (A feleségem szerint is.)