Gombák a gesztenyefán

A termőtest gömbök tapintata
hűvös, nyálkás és puha,
mint a polipkoponya.

Szálaival behálózza
a törzset, belülről fojtja,
látszólag mozdulatlanul
ostorozza a gomba.

A szúrós gesztenyeszemek
már a nyár közepén lehulltak.

A vörösfenyő illata

Azt hittem tévesen,
hogy újra élvezhetem
majd valaha,
amit a gyanta illata
biztos tudással
közvetített,

azon a titokzatos úton,
ahol kapaszkodtunk
a vörösfenyvek gyökereiben,
és a szemeink között
örök szövetség-szövedékek
áramlottak,

és a menny pora
a talpunk alatt
iszamlott szerényen,

a kövek fénye,
keményen simogatta
a tarkónk...

... és nem.

A gyufaszál

A "mindegy" néha úgy értelmezhető, hogy "nincs jelentősége", de néha úgy, "hogy lesz, ami lesz".

Vajon mindegy, hogy egy gyufát hogyan rakunk le az asztalra?

Képzeljük el a következőt:

1. Két nagy uralkodó irányítja a Földet.
2. Az egyik végtelenül gonosz, a másik végtelenül jó.
3. De egypetéjű ikrek, és nem sehogyan sem lehet megkülönböztetni őket egymástól.
4. Egy asztalnál ülnek, amin egy gyufaszál van.
5. Tudjuk, hogy csak az egyik uralkodó fog hozzányúlni a gyufához, és ahogy lerakja, az egy titkos jel lesz.

6. Az asztal síkján, a két uralkodó nézőpontjából...

A. Ha a gyufaszál emígy fekszik, akkor a világ csúcsszuper lesz.
B. Ha a gyufaszál amúgy fekszik, akkor a világ pokoli lesz.

Ez úgy fog bekövetkezni, mint a pillangó effektus "vihara".

7. Hirtelen Te az egyik uralkodó helyébe kerülsz egy szempillantás alatt, magad sem érted, hogy hogyan. Olyan az egész, mint egy rossz álom. Olyan mintha nem lennél ott, de tudva tudod, hogy ott vagy, és cselekedned kell.

8. Van egy olyan csavar is, hogy nem tudod, hogy melyik uralkodó helyébe kerültél.

A tölgyfa megpillantása

Mentünk lefelé a hegyről,
az egyik csemeténk kezét fogtam,
talán a lányomét.

Előttem ment a feleségem,
talán a fiamat vezette,
nem emlékszem.

Az ösvény jobbra kanyarodott,
és az ív középppontjában
dörgedelmesen pihent a tölgyfa.

Karjainkat kifeszítve
nem értük volna négyen körbe,
de még kétszer ennyien sem.

A korát nem tudtam megbecsülni,
derekas helytállásán elgondolkodtam,
kicsattanó egészségén megdöbbentem.

A fák pihéinek megpillantása

A nap gömbjét letapogattam,
a szellőket megforgattam, és hagytam,
hogy megemeljenek, hogy a nemlétező szárnyaim mégis létezzenek,

mindeközben emberekkel társalogtam,
és egy nemes fa árnyékában,
a földön teljes hontalanságban, csak
szégyelltem magam,
hisz ők azok, ők az igazi lakosok.

A fa sebeit is néztem,
ahogy azok annyi idő alatt forrtak be,
amíg én lélegeztem, amíg szerény tüdőmmel
a levegőt venni merészeltem.

Bár úgy tűnt, hogy táncikálok, én belül mégis meghajoltam,
a kéreg mentén összegyűlt pihéknek hódoltam,
ahogyan a folyékony fényben őket, és valahogy
az egész családomat, a felmenőimet, az élőket,
a halottakat, és a majdan érkezőket megpillantottam.

A betegség köré

Nem érdekelnek a saját gondolataim. Nem azért, mert a végletekig szomorú vagyok, hanem azért mert rengeteg más hasonló és rendkívül érdekes gondolat van, amit hogyha olvasok, arra döbbenek rá, hogy hoppá, ezen az úton már én is haladtam. Persze ez lehet, hogy lustaság, mert magamnak kellene megtennem azokat a lépéseket, amiket más már megtett. És lehet, hogy dőreség, mert lehet, hogy rossz úron járt az, aki előttem járt.
A tudomány határán mindig ott áll a képzelet. Mindig.
A tudomány lépéséit gondolatokban lehet mérni. Ugye? (Na, te éppen nem jöttél elő semmi újjal, nem haladtál, bezzeg ő, ő forradalmár! Nézd, mennyire csillog! Harcos jelleme szikár, és az elméje, mint a gyémánt... Elő kell hozakodni valami sajáttal, ez hát a gondolat...)
A lépések végén (hopp, de nagy ugrás!) ott a halál. Mindig. (Vagy a tudatvesztés...)
No mindegy, ide is, oda is vezethet a betegség.

A betegség nagy tanítómester ám!

Záp

Mert nem fogadod el a dícséretet,
csak úgy tudnál jót cselekdeni, hogy az csak szerinted jó, mások szerint pedig nem jó, vagy semleges,
és ezért semmibe vesznek, megaláznak, és ellentartanak Neked,
és Te csak ott állsz megszégyenítve, könnyeid ártanak, igaz, a szíved nem is hamis, hanem záp.