Legjobban a Nap tanít és a Föld

1. Nem mondjuk ma, hogy a Föld lapos, vagy hogy a Nap kering a Föld körül, mert megtanítják az iskolában, hogy ez egészen máshogy van. Azonban az ilyenfajta tudás nem minden. Meg lehet ugyanis tapasztalni az igazságot, és nem csak úgy, hogy ránézünk a tengerre, és a felülete ívesnek látszik. Ha a gyermekem megkérdezi, hogy miért éppen annyi éves, amennyi, nem érem be az egyszerű válaszzal, hogy mert így van. Üveggolyókat veszek elő, és azok segítségével elmagyarázom a gyereknek, hogy a Föld éppen egyszer kerülte meg a napot, amíg te egy évet öregedtél. Nem teszek mást, csak megmutatom, hogy nagyjából hogyan kering az egyik égitest a másik körül. Azonnal magyarázni kell a napéjegyenlőséget, az évszakokat, a forgástengely dőlését, a légkört, a magnetoszférát, a magmát, a Föld vasmagját, a többi bolygót, a Holdat, a napfogyatkozást, a napszelet és így tovább. Mert ezek egymásból eredő kérdések egy majdnem hétévés kislány számára.

2. A másik az álom. Teljes mértékben elfogadom, hogy az agyi tevékenységek mellékterméke az álom, és a tudatba való beszüremkedés (azaz az, amikor visszaemlékszünk az álmunkra) csupán csekély része az agy álommunkájának. Úgy gondolom azonban, hogy legbelül csücsülő megfigyelő a legmélyebb tudat, és az élet egyetlen letéteményese. Néha a megfigyelő elveszti megfigyelő voltát, és csak létezővé válik. A csak létezővé válás rangja hit kérdése. Nem lehet a csak lézetőről úgy gondolkodni, hogy nem vagyunk tudatában annak, hogy mi van körülöttünk, és minek vagyunk része. A Nap-Föld együttes, avagy a Naprendszer, úgy tűnik, hogy nagyon parányi az összességhez képest. A galaxisunk is, és a Lokális Halmaz is, és nagyobb mértékben a világmindenséget időveszteség nélkül nem lehet megfigyelni, tehát a megfigyelés csalóka. Aki érti ezt a gondolatot, az velem szalad. A részvétel a teljesség. A teljesség az idő meglovagolása. Az álomban jön és köszön a teljesség, azaz a világmindenség veszteség nélküli felfogása.

3. Harmadik az emberi agyak hálozata. Vagyis inkább annak felfogása, hogy ez a hálozat egy nagyobb rendszer elválaszthatatlan része, és ez titokzatos varázslat (nem misztikum, és nem ezotéria). A hálózat biokémiai részei (az agysejtek és az ingerületátvvő anyagok) éppen olyan fontosak, mint a hálózat társas részei. A társas rész után megint biológiai burok következik, ahogy az ember a többi élőlénnyel érintkezik. Aztán ahogy a bioszféra szépen belesimul a többi burokba. Nincs kifejezett hatásunk a magmára, a földkéregre, a köpenyre, és éppen úgy nincs a légkör feletti jelenségekre, mégis a burkunknak csak részei vagyunk. Ezt a hálózatot tudni és megismerni érdemes. A többi burok azonban a mi burkunkra hatással van (pl. elektromosság, mágnesesség, tömegvonzás), és egymásra is hatással vannak. Képesek voltunk elmenni a Holdig, vagy már több szondánk elhagyta a naprendszert is, sőt megfigyeljük azt is, ami térben és időben nagyon távol van. Mintha az egész bolygónak mi lennénk a szeme. Túl messzire visz ez, és más világokban vezet, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy minden agy kell a hálózathoz.

Dreams and wishes

Dreams and wishes from the childhood
come true, you have to recognize them,
you have to embrace them, and you have to live with them.
Then you realize them.
But sometimes you do not recognize the realization.
Therefore you are not happy.

However, the lesson is, that you also have to say goodbye to the dreams and wishes.
And what is even sadder, you also forget them...

A walk with my 4 years old son

This is the summer bloom and I am upset,
I can now count or estimate at least,
how many times I am going to see this.

He talks. Fluently and wisely, and comes next to me,
and holds my hand as a butterfly scares him,
he jumps and embraces my knees,
tell me, daddy, it is not going to hurt me.

He thinks the small forest is a jungle,
he climbs and wants me to watch him,
he is proud and happy, he can not count,
and not even estimate, how many times
I am going to see this.

The number is far less what I wish.

Itt fogom hagyni őket

Néztem a mezőket,
amiken valaha jártam apámmal,
és a gyermekeim lába nem fogja tapodni őket,
vagy csak kevés annak az esélye.

Emlékeztem, hogy hogyan láttam,
hogy a varázslat mellett soha nem szaladgáltam,
hanem megtorpantam, és figyeltem,
kendőzetlenül és leplezetlenül,
mert mertem, mert nem kellett félnem.

Keserű fájdalommal vettem tudomásul,
hogy a gyermekeim is ilyenek,
és hogy itt kell hagyjam őket,
hogy el kell hagyjam őket,
ahogy minden szigorommal és dühömmel
most is megfeledkezem a csodáról.

A halál olyan lesz, mint amikor megfeledkezem a csodáról...
Mint amikor már nem kell lefejtenem magamról
az engem ölelő, selymes, kis puha kezeket,
hanem nem fognak érdekelni a selymes és puha kis kezek.

Nos, ez nem lehet, mert akkor inkább
a látszólagos halálom után fogok mégis tovább élni,
vagy látszólag élve fogok a nyomorban haldokolni.

Hogy mit hittem, és mi igazán a tanítás

Azt hittem,

hogy a tanítás

bölcsesség, mert nem megfontolva, okoskodva, hanem szelíden kell szólni,

tűnékenység, mert a leírt szónál több a kimondott, a kimondottnál több a kigondolt, a kigondoltnál több az ihletett, és az ihletettnél több az a tanítás, ami csak egy sóhaj, és a sóhajnál több a sóhaj vágya, és a vágynál több az önmegtartóztatás, de mégis ott van a tanítás,

kincs, mert úgy adod, hogy vissza nem kérsz semmit, mert az a tanítás, ami akár hálát vár cserébe, mit sem ér, de az ellentéte olyan érték, amelyért mindent érdemes feláldozni,

hirdetés, mert az ismerő jobban teszi, ha átadja a nem ismerőnek az ismeretlent, és ezt úgy teszi, hogy esetleg az is meghallja, aki erre nem kíváncsi,

simogatás, mert az a legjobb, ha a bánatos szív vígaszra talál, persze úgy hogy a múlt bánatát ne feledje, hogy az mindig ott derengjen, de mégse térjen vissza soha, mert mintha ez lenne a tanítás eredményessége,

boldogság, mert ha át tudom adni azt, ami legbelül van, érintkezhetek azzal, ami a másikban legbelül van, és ha sokakkal teszem ezt, megérezhetem azt, hogy milyen a mindenséggel eggyé válni, és az öröknek tűnő megfigyelőből létezővé válni,

és lebegés, mert tanítani azért kell, hogy a tudás terhét ne csak én viseljem, mert a tudás terhe önmagában végtelenül elviselhetetlen, mert az őrültek bilincsben tobzódnak, a józanok pedig engedelmeskednek a szárnyaiknak.


De tudom,

hogy a tanítás

nem bölcsesség, hanem inkább türelem,

nem tűnékenység, hanem inkább türelem,

nem kincs, hanem inkább türelem,

nem hirdetés, hanem inkább türelem,

nem simogatás, hanem inkább türelem,

nem boldogság, hanem inkánn türelem,

és nem lebegés, hanem inkább türelem.


Úgy hat, hogy csak úgy hat.

Visszajönni

1. lecke

Gondoltam valamire,
ki akartam mondani,
nem mondtam ki,
de meg akartam osztani,
de nem osztottam meg,
legalább sugallni akartam,
de a sugallat is bánthat,
ezért a mosoly a legjobb álarc,
mert az van legbelül is,
a mosoly minden sugallat,
a mosoly minden megosztás,
a mosoly minden kimondás,
a mosoly minden gondolat.

2. lecke

Ha más a gondolat, mint a mosoly,
az a halál lehelete, a haláltól való félelem rügye,
nagy, vörös rügy az, párolog, gőzöl és fenyeget,
benne van a női és a férfi test, és minden egyveleg,
még az is, hogy az se vagy, ami azt hiszi magáról, hogy vagy.

3. lecke

És persze a pillanat, az utolsó pillanat, ami meg fog maradni a tudatból,
örökre ott fog lebegni, mert már nincs olyan gondoló, aki lezárhatná,
aki elpakolhatná, aki kimondhatná, aki megoszthatná, aki sugallhatná,
és az álarc is csak tárgy csupán, amit el lehet veszteni,
csakhogy a mosoly az egész testben lakozik, hiába küzd ellene a nyomor és a pusztulás.

4. lecke

Még mindig nem vagyok itt, és soha nem mentem el innen,
még előbb itt voltam, minthogy itt lehettem volna egyáltalán.

5. lecke

Utaljunk vissza a gyöngyökre - ez az utolsó lecke, és mégis ismétlés -,
aki tudja a rejtélyt, annak a rejtély nem rejtély többé, hanem vígasztalás:

Minden döntésed mögött ott van az előző döntésed,
és a döntéseid lánca maga a sorsod, és a tudatod ennek mentén ragyog,
mást az utolsó pillanatban sem választanál, hidd el, és nyomozz!

A vad

Az álmomban, vagy nem is arra,
a vadonban jártam, a mocsárban, én balga,
magas, fakult füvek ingadoztak,
már csak a szeder fényeit láttam a napnak...

Nemesen elém állt az izmoktól duzzadó,
karcoktól és sebektől hemzsegő testű manó,
repedezett körmei felett az ujjbegyeit
szolgai csókkal illettem megint,

mert réges-régen ismertem őt, csak elfelejtettem,
eltemettem magamban oda, ahol minden feneketlen,
pedig éreztem a föld illatát, a sós leheleteket,
bárhogy is küzdtem, felfedeztem a nyelvemen.