2017. november 16., csütörtök

A vad

Az álmomban, vagy nem is arra,
a vadonban jártam, a mocsárban, én balga,
magas, fakult füvek ingadoztak,
már csak a szeder fényeit láttam a napnak...

Nemesen elém állt az izmoktól duzzadó,
karcoktól és sebektől hemzsegő testű manó,
repedezett körmei felett az ujjbegyeit
szolgai csókkal illettem megint,

mert réges-régen ismertem őt, csak elfelejtettem,
eltemettem magamban oda, ahol minden feneketlen,
pedig éreztem a föld illatát, a sós leheleteket,
bárhogy is küzdtem, felfedeztem a nyelvemen.

2017. szeptember 21., csütörtök

Próbáltam meditálni, és jött a gonosz

Néha, spontán meditatív állapotban, mondjuk elalvás előtt, vagy mantrazenék hallgatása közben gyönyörű stresszoldást élet ák.
Most meditációhoz való zenét hallgattam, és a figyelmem fókusza tényleg beszűkült, legalábbis úgy éreztem. Eljött a nem megfigyelés, hanem a létezés állapota, de előkúszott közvetlen a mentális látóterem közepéből az irgalmatlan gonosz.
Pontosan olyan színe volt, mint a Bennem Élő Lénynek Kinek A Neve Titkos, világoskék színe volt.
A nyelve pont olyan volt, mint BÉLKANT-é, hegyes és piros. BÉLKANT-nak nincsen foga, legalábbis én soha nem láttam, de ennek volt, pont olyan, mint a nem titkos nevű bennem élő lényeknek, amiktől leginkább a kamaszkoromban rettegtem.

Jött és vigyorgott, és tudtam, hogy nem csak bennem van már, hanem kívülem is, és így lesz képes arra, hogy ártson. Teljesen elfelejtkeztem arról, hogy ő kivetülés. Annyira elfelejtkeztem, hogy a rettegés szempontjából már mindegy is volt, hogy kint van vagy bent.

Szerencsére maradt bennem annyi a megfigyelés létből, hogy intettem magamat, hogy térjek vissza teljesen, mert a gonosz őrzi a nem megfigyelést, és a gonoszt félelemnek hívják.  

2017. szeptember 9., szombat

A fények tánca a feleségem szemén

Valaha láttam egy festményt, huszadik századi. Egy fehér ruhás nő ül rajta. Fekete, rövid haja van, és a szeme színe is nagyon sötét. A háttér olyan, mint a puncspuding: egyszerre rózsaszín és sárga. És a nőnek a szeme döbbenetes. Azt kérdeztem ifjú koromban, hogy hogyan lehet a festő ennyire zseniális, hogy hogy a fenébe képes ilyen érzelmeket, ilyen múltat ábrázolni a szemen? Minek kell ahhoz történnie, hogy ilyen ihlete legyen egy festőnek? Biztos, hogy nem csak modell és festő kapcsolat jelent meg a festményen, hanem valami sokkal több is.
És akkor ma láttam a feleségem szemén a fényt, ahogy az okostelefonnal játszott. A fénynél sokkal éteribb és varázslatosabb volt, hogy a szem a feleségem szeme. Megértettem a festőt harminc éve távlatából.

A gondolatépítmény tanítása

Sok  mindent végiggondoltam, és új ismeretekre tettem szert, de az új ismereteket nem tudtam válogatva összeszedni. Mintegy hűtlen voltam a korábban megszerzett ismereteimhez, mert megnyaklott a rím és a dallam a gondolatépítmény-versemben. Sebaj, gondoltam később...

... végül is, így tudom átadni magam a leghitelesebben, így vagyok önmagam, ha akár tanítanom kell, véleményt kell formálnom, vagy mondjuk egy összetettebb kérdésre kell válaszolnom...

csak akkor nem tudom, hogy más gondolatépítményét miért is mertem valaha is kétségbe vonni vagy pocskondiázni, vagy akár osztályozni, rangsorolni is.

A rózsaízű répa

A zöldségesnél megpillantottam a répát, valahogy kiválasztottam, hazahoztam, levágtam a két végét, meghántottam, felszeleteltem, és mindenek előtt a szememmel gyönyörködtem, hogy
- a naracssárga színnek mennyi árnyalata van egy kis karikában,
- hogy miféle körkörös mintázat alakul ki a gyökérben,
- hogy a mintázatok mennyire emlékeztetnek a makrostuktúrákra, mondjuk a Lyra Gyűrűsködre (Messier 57)...
... és akkor elgondolkodtam, hogy
- ami nagyban van, az kicsiben is van,
- hogy akár az univerzum lehet a kezemben...
és akkor megkóstoltam a répaszeletet, és lássatok csodát, rózsaíze volt. (A feleségem szerint is.)

2017. augusztus 31., csütörtök

Alvó gyermeket látni

Az alvó gyermeket látni,
letérdelni elébe,
a kis ereket megpillantani
csukott szemén,
hallani a szuszogását,
vagy csak vélni, csalni,
a homlokára puszit adni,
vagy az orra hegyére,
de úgy mindenképpen,
hogy fel ne ébredjen,

és belenyugodni a világba,
az isteneket teljesen értve,
és meglelve-megélni,
hogy mi mehet
a fejükben.

2017. augusztus 17., csütörtök

A gyermekek fejének simogatása

Két gyermekem van, persze nem is az enyémek igazán, hanem mindketten önmagukék. Ó, persze, az is igaz, hogy ők valóban az én gyerekeim, a feleségemtől és tőlem származnak. De ez csak jelentéstani torna.
Vajon a kis szellemiségük mennyire az enyém? Valahogy vallom az, hogy a gondolkodásmódot azok azok közegek építik fel, ahol a gyermek él. Velünk van a legtöbbet kapcsolatban, aztán kilép a magcsaládból, nagyobb közösségekbe kerül.
A felnőttek a gyerekeket felülről látják. Ha hátat fordítanak, a kobakjukat látjuk. A kobak egy ideig kézmagasságban van, és arra össztökél, hogy a gyermek buksiját megsimogassam. Ha például előttem megy, vagy ha csak azt érzem, hogy nagyon szeretem, vagy ha azt, hogy valamit helyre kell tenni. Mert valamiben téved az én kis gyermekem.
Akkor fogom, magamhoz ölelem, és a fejét a kezemben tartom, és simogatom. Csodálatos érzés ez. Én magam úgy vélem, hogy ilyenkor a tenyeremből valamilyen erők szabadulnak fel, és a koponyacsont (ahogy a fiam szanszkritül mondja: "kapalini") mögé hatolnak, és ott hatást fejtenek ki, és így is nyugtatják a kis szívet.
A taktitlis - tapintásos - inger nyilván hamar eljut a limbikus rendszerig az agy legbelsejébe, és ott érzelmeket vált ki, nagyon pozitív érzelmeket, amik eltüntetik a félelmet és a haragot, mintha cseppfolyósítanák az amygdalát.
De közben az egész visszahat rám is, és én is nagyon jól érzem magam. Olyannyira, mint egyébként nagyon ritkán. Közben szimatolhatom a kobak illatát, hallom a haj sercegését, érzem, hogy a fejbőr csúszkál a koponyacsonton. Finoman érzem, de megcáfolhatatlanul. Az idegszálainkon keresztül összekapcsolódik a testünk, és valahogy együtt létezünk.
De a simogatás nem tart örökké, eltávolodunk kissé, és akkor a folyamatok még mennek bennünk, felkavarodott aranycsillagok ezrei örvénylenek az auránkban. A talpunkon keresztül ezek a sugallatok a föld közepe felé áramlanak, ahol az óriási nyomásban forrongó arannyal együtt rezegnek. Ez az arany nagyon régen, szupernóvák robbanásakor keletkezett, a napunk körül örvénylett, majd a sok más fémmel együtt a bolygónk közepében raktározódott. Ott aranylik aranylóan a legaranyabb aranynál is lényegibben, amit a Föld felszínén valaha is láthatunk. A belső energiáink így összekötődnek a Maggal.
Aki megmondja nekünk az igazságot.