Próbáltam meditálni, és jött a gonosz

Néha, spontán meditatív állapotban, mondjuk elalvás előtt, vagy mantrazenék hallgatása közben gyönyörű stresszoldást élet ák.
Most meditációhoz való zenét hallgattam, és a figyelmem fókusza tényleg beszűkült, legalábbis úgy éreztem. Eljött a nem megfigyelés, hanem a létezés állapota, de előkúszott közvetlen a mentális látóterem közepéből az irgalmatlan gonosz.
Pontosan olyan színe volt, mint a Bennem Élő Lénynek Kinek A Neve Titkos, világoskék színe volt.
A nyelve pont olyan volt, mint BÉLKANT-é, hegyes és piros. BÉLKANT-nak nincsen foga, legalábbis én soha nem láttam, de ennek volt, pont olyan, mint a nem titkos nevű bennem élő lényeknek, amiktől leginkább a kamaszkoromban rettegtem.

Jött és vigyorgott, és tudtam, hogy nem csak bennem van már, hanem kívülem is, és így lesz képes arra, hogy ártson. Teljesen elfelejtkeztem arról, hogy ő kivetülés. Annyira elfelejtkeztem, hogy a rettegés szempontjából már mindegy is volt, hogy kint van vagy bent.

Szerencsére maradt bennem annyi a megfigyelés létből, hogy intettem magamat, hogy térjek vissza teljesen, mert a gonosz őrzi a nem megfigyelést, és a gonoszt félelemnek hívják.  

A fények tánca a feleségem szemén

Valaha láttam egy festményt, huszadik századi. Egy fehér ruhás nő ül rajta. Fekete, rövid haja van, és a szeme színe is nagyon sötét. A háttér olyan, mint a puncspuding: egyszerre rózsaszín és sárga. És a nőnek a szeme döbbenetes. Azt kérdeztem ifjú koromban, hogy hogyan lehet a festő ennyire zseniális, hogy hogy a fenébe képes ilyen érzelmeket, ilyen múltat ábrázolni a szemen? Minek kell ahhoz történnie, hogy ilyen ihlete legyen egy festőnek? Biztos, hogy nem csak modell és festő kapcsolat jelent meg a festményen, hanem valami sokkal több is.
És akkor ma láttam a feleségem szemén a fényt, ahogy az okostelefonnal játszott. A fénynél sokkal éteribb és varázslatosabb volt, hogy a szem a feleségem szeme. Megértettem a festőt harminc éve távlatából.

A gondolatépítmény tanítása

Sok  mindent végiggondoltam, és új ismeretekre tettem szert, de az új ismereteket nem tudtam válogatva összeszedni. Mintegy hűtlen voltam a korábban megszerzett ismereteimhez, mert megnyaklott a rím és a dallam a gondolatépítmény-versemben. Sebaj, gondoltam később...

... végül is, így tudom átadni magam a leghitelesebben, így vagyok önmagam, ha akár tanítanom kell, véleményt kell formálnom, vagy mondjuk egy összetettebb kérdésre kell válaszolnom...

csak akkor nem tudom, hogy más gondolatépítményét miért is mertem valaha is kétségbe vonni vagy pocskondiázni, vagy akár osztályozni, rangsorolni is.

A rózsaízű répa

A zöldségesnél megpillantottam a répát, valahogy kiválasztottam, hazahoztam, levágtam a két végét, meghántottam, felszeleteltem, és mindenek előtt a szememmel gyönyörködtem, hogy
- a naracssárga színnek mennyi árnyalata van egy kis karikában,
- hogy miféle körkörös mintázat alakul ki a gyökérben,
- hogy a mintázatok mennyire emlékeztetnek a makrostuktúrákra, mondjuk a Lyra Gyűrűsködre (Messier 57)...
... és akkor elgondolkodtam, hogy
- ami nagyban van, az kicsiben is van,
- hogy akár az univerzum lehet a kezemben...
és akkor megkóstoltam a répaszeletet, és lássatok csodát, rózsaíze volt. (A feleségem szerint is.)