Első kísérlet
Egy pillanatig láttam, vagy addig sem,
rémisztő és gonosz arca megfagyasztott,
és senkinek sem mondhattam el, hogy ő a mesterem,
annak sem, akivel éppen akkor beszélgettem,
akinek a háta mögött sompolygott.
Azt tanította, hogy ez az élet rövid, és a test csaló.
Láthatatlanul tornyosul az ágyunk mellett éjjel,
amikor elalszom, más nem érezheti hidegségét,
jól tudom, hogy embereket eszik és vért szipolyoz.
Nem merek beszámolni igaz valójáról
annak sem, aki ott pihen mellettem.
És mégis azt tanítja, hogy milyen értékes a mosoly.
Kétségbe bomolva esdekel nekem, hogy hazudjak,
és bántsam azokat, akik alázatosan szolgálják,
pedig csak egy porszem vagyok valahol ott,
ahova soha nem rendezkedett be, ahonnan mindig is
rettegve menekült.
És azt tanítja, hogy földön kúszás még nem az alázat.
A nyomor szagával ostromol, az orrom alá dörgöli;
sietek, és nem hagy elmenni; rohannék, és elgáncsol;
bogarat ültet a fülembe, csak hogy örökké motoszkáljon.
Beszippantom mérges leheletét, elárasztja a szerveimet,
hogy csúszómászóvá válva a mocsokban fetrengjek csak.
Sem egyedül, sem mással nem lehet bejárni egy utat sem,
csak ezt mormogja konokul.
Beszél és vigyorog, nem is vélem vicsorgásnak,
a hangja simogat, jókedve mindenkié, csak az enyém nem,
a talpammal, amit más nyalt tisztára, a koponyájén egyensúlyzok,
hirtelen kicsusszan, és zuhanok, teljesen megvakulok,
mások halásznak ki, és csak a felszínen jövök rá,
bolygók által írt körök után, hogy mitől óvott,
és hogy rendkívül igaza volt.
A találkozás a tanítóval nem felmentés, nem felvilágosodás,
és nem megkönnyebbülés, nem robbanak csillagok,
és a virágok kelyhe sem fogad be egy üdítő pihenésre,
mert a tanító gyarló, hamis a váll veregetése,
utal rá, hogy tüskebokorba dob, ha megint felbukkan,
és a csontjaim szúrni fognak, amíg meg nem tanulok.
