A könnyem a porba sem hull, mert mielőtt lecsordulna, elfárad.
Vége a kornak, amikor volt erőm hálálkodni, emlékezni, bánkódni.
Mégis kimentem az erkélyre nézni azt a kortalan szörnyet az éjszakában,
és csodálkozni a szomszédok mindennapjain fényes konyháikban,
mert azt gondoltam, hogy meglátlak egy csillagban, és beszélni tudok veled,
kedves mesterem.
Hűs szellő lebegett, és felidéztem az első álmomat veled, amikor néztük az ifjak játékát a porban.
A felhők eltakarták a végtelent, és mintha a hangodat hallottam volna, ahogy valami apróságot kérsz tőlem, és én... ... szerencsére teljesítem.
Valami kaparászott lent, talán a lelkiismeretem, hogy számtalanszor ígértem neked, ezt, azt, talán egy nagy beszélgetést, nem is tudom, de csak tiszteletlenség jutott, amit átadhattam neked, és be nem váltott ígéret.
A feleségem fogta meg a kezem, és mutatott utat, mint annyiszor, és ő mondta ki azt is, amit éreztem, hogy mennyit jelentettél nekem, és hogy nagyon szerettél engem, örök mesterem.
