Találkozás a tanítóval

Első kísérlet

Egy pillanatig láttam, vagy addig sem,
rémisztő és gonosz arca megfagyasztott,
és senkinek sem mondhattam el, hogy ő a mesterem,
annak sem, akivel éppen akkor beszélgettem,
akinek a háta mögött sompolygott.
Azt tanította, hogy ez az élet rövid, és a test csaló.

Láthatatlanul tornyosul az ágyunk mellett éjjel,
amikor elalszom, más nem érezheti hidegségét,
jól tudom, hogy embereket eszik és vért szipolyoz.
Nem merek beszámolni igaz valójáról
annak sem, aki ott pihen mellettem.
És mégis azt tanítja, hogy milyen értékes a mosoly.

Kétségbe bomolva esdekel nekem, hogy hazudjak,
és bántsam azokat, akik alázatosan szolgálják,
pedig csak egy porszem vagyok valahol ott,
ahova soha nem rendezkedett be, ahonnan mindig is
rettegve menekült.
És azt tanítja, hogy földön kúszás még nem az alázat.

A nyomor szagával ostromol, az orrom alá dörgöli;
sietek, és nem hagy elmenni; rohannék, és elgáncsol;
bogarat ültet a fülembe, csak hogy örökké motoszkáljon.
Beszippantom mérges leheletét, elárasztja a szerveimet,
hogy csúszómászóvá válva a mocsokban fetrengjek csak.
Sem egyedül, sem mással nem lehet bejárni egy utat sem,
csak ezt mormogja konokul.

Beszél és vigyorog, nem is vélem vicsorgásnak,
a hangja simogat, jókedve mindenkié, csak az enyém nem,
a talpammal, amit más nyalt tisztára, a koponyájén egyensúlyzok,
hirtelen kicsusszan, és zuhanok, teljesen megvakulok,
mások halásznak ki, és csak a felszínen jövök rá,
bolygók által írt körök után, hogy mitől óvott,
és hogy rendkívül igaza volt.

A találkozás a tanítóval nem felmentés, nem felvilágosodás,
és nem megkönnyebbülés, nem robbanak csillagok,
és a virágok kelyhe sem fogad be egy üdítő pihenésre,
mert a tanító gyarló, hamis a váll veregetése,
utal rá, hogy tüskebokorba dob, ha megint felbukkan,
és a csontjaim szúrni fognak, amíg meg nem tanulok.   

Kiterjesztés

Minden örömével és bánatával a felnőttkor kiterjesztett gyermekkor.
Gondolj erre, ha másokat látsz, és gondolj erre, ha a gyerekeket látod.
Bepillanthatsz a múltba és a jövőbe is.
Hajts fejet, ha magadat vizsgálod, és legyél a sajátjaiddal mindinkább óvatos.

Az alumínium csövek cicergése

1.

Az égbolt most azért annyira sötét, mert az egyik oszlop tetején ég egy hideg fényű lámpa. Nem is nagyon lehet tudni, hogy merre mutat, de ha arra nézek, hunyorognom kell egy picit. Mintha szilánkokra törne a fénye a szemem szaruhártyáján. Mögötte mély, kongó a sötét, de dereng az a cső, amire felszerelték. Egy teniszpályát világít meg. A kerítéstől nem igazán látom, hogy van-e valaki a salakpályán, csak sejtem, hogy van. Nem hallom a labdá és az ütők hangját, és a tornacipők súrlódását sem. Amit hallok, az egészen más.
Cicergést hallok. A kerítés drótból font, és legalább tíz méter magas. Tompa fényű alumíniumcsövek tartják. A csövek között zöld, műanyag háló van, emiatt nem lehet belátni a pályára. A hálót gyorsbilincsekkel rögzítették a csövekhez, számos ponton. Ahogy a szél vagy a szellő lebegteti a hálót, mozognak a műanyag gyorsbilincsek is. A gyorsbilincsek gyűrűi aprókat ránganak a csövek körül. Talán ez adja ki ezt a rezgő hangot, ami alig hallható. De olyan, mint a muzsika. Mint a legszebb muzsika, amit valaha hallottam.
A látvány, a zene és a kellemes hűs olyan egységet alkotnak, hogy valamilyen csoda folytán úgy érzem, hogy valójában egy szkafanderben vagyok, az űrben lebegek. Meg kell javítanom valamit. Úgy érzem, hogy küldetésem van. És persze érzem a súlytalanságot is. Talán már annyira fáradt vagyok ezen a kései órán, hogy a lábam csak úgy magától visz, nem is élek, hanem csak létezem. Mint egy macska vagy egy kutya, ami csak erre poroszkál, és teljesen mindegy, hogy mit lát éppen, csak mennie kell.
Nincs most tudat, de mégis valami nagyon fontos történik, sokkal fontosabb, mint minden ezidáig. Nem gondolkodom semmin, csak látok, hallok, és érzek. Ennyi. Lassan beszippant a végtelen, de mégis rohamos a változás. Nincs tudat, de mégis tudom, hogy a teniszpályán valahol vannak teniszlabdák. Tudom, hogy sárgák vagy zöldek. Ha fehérek lennének, az azt jelentené, hogy sikerült visszaugranom az időben nagyon sok évet. De nem ugrottam vissza, semmi ilyesmi nem történt. Valami elhallgatott bennem, megszűnt figyelni, és ennek hatására mégis kinyílt bennem valami más. Ami eddig a tudatom volt, most olyanná vált, mint egy tölcsér. Beszív mindent, és közvetít.

2.

Felkapcsolom a villanyt, és a neoncsövek egymás után pattogva-csengve életre kelnek, véletlenszerű ritmusban világítják meg a folyosót, a szekrényeket és az ajtókat. Aztán mély hangon zizegni és búgni kezdenek, de pár másodperc múlva elhallgatnak, csak az állandó bizsergést lehet érezni és az enyhe ózonillatot. Lehet, hogy ilyenkor bújnak vissza az árnyékba a meglepett fantomok, de eddig soha nem láttam őket. Viszont nagyon is tudom, hogy itt vannak. A hátam mögül figyelnek, és nem biztos, hogy gonoszak, de a tricepszem környékén mindig feláll a szőr, ha találkozom velük. Emlékszem, hogy melyik ajtó mellé állítottam a felmosót, aminek olyan pulikutyaszerű vége van. Most ezek a rojtok egy másik oldalon lévő szekrény mögül kandikálnak ki legalul. Csak pár rostot látok. A felmosó nyele a villankapcsoló mellett támaszkodik a falnak. A villanykapcsoló koszos, fekete zsíros maszat borítja, valaha csengő lehetett, mert egy kis harang még halványan kirajzolódik a közepén. A kapcsoló körül a fal is szutykos a sok ujjbegy érintésétől. A salak miatt kissé vöröses is. A zuhanytálcákon is ez a barnás, alvadt vérhez hasonló réteg éktelenkedik, de nem dolgom, hogy letakarítsam. Csak a szemetet kell összeszednem, és fel kell mosnom. A nagytakarítás nem az én feladatom. Persze csak sejtem, hogy hogy mi lehet a villankapcsolóval és a felmosóval, mert még nem értem oda, arra viszont kristálytisztán emlékszem, hogy a másik oldali ajtóhoz támasztottam. Nem hiszem, hogy a démonok tréfáltak meg. Minek csinálnának ilyet? A felmosót valaki felrúgta véletlenül, és a másik ajtóhoz támasztotta. De ki és mikor? Én voltam itt utoljára, pár perce... vagy talán fél órája.
Néha, ha a kiskamasz gyerekek jönnek, nagy ramazurit tudnak itt hagyni. Kiborogatják a szemeteseket és összefirkálják a a csempéket. Higítóval kell lemosnom. Ha a fúgába is megy, akkor nem nagyon tudom leszedni, ezért a nagyon régi firkákból látszik még valami, ami aztán felbátorítja a kölyköket, hogy itt lehet vandálkodni. Szóba se jött, hogy bekamerázzuk a helyet. Azt mondják, hogy az öltözőt amúgy sem lehet. Nem régen meg egyébként az egyik firka kifejezetten tetszett nekem. Azt írta fel valaki, hogy "csak a gyerekek álmodnak szépet". Valahogy annyira igaznak éreztem, hogy nem akaródzott leszedni, inkább fenthagytam volna, hogy mindenki olvashassa. Sebaj, legalább volt valaki, aki ezt az üzenetet az emlékezetébe véste. Én voltam. Nem volt hiába. Mást talán nem is érdekelt, és aki felírta, az bizonyára megértésre vágyott. Azt szerette volna, ha mások is megértik a gondolatait és az érzéseit. A felirat talán egy titok része volt, egy halvány utalás valami sokkal jelentősebb dologra. Veszteséget érzek a felirat mögött, nem is tudom. Talán a démonok úgy figyelnek rám, ahogyan én a gyerekekre. Nem tudom.

3.

Néha alkonyatkor, ha bárányfelhők borítják az ég egy részét, és egyébként nagyon tiszta a levegő, a nap alábukik és megvilágítja a felhőket. Égi pompa keletkezik. A felhők mintha puncspudingból lennének, vagy eperhúsból, esetleg lazacból vagy korallból. Az ég meg mély, mint a legszebb álmok, a színe meg azt hiszem, hogy királykék. Pár percig tart csak az egész, mert az ég sötétebb lesz, a felhők pedig fakóbbak, de amíg tart, én úgy szoktam érezni magam, mintha álmodnék. Könnyű vagyok, szinte súlytalan, és ki tudnék sétálni a világból. Persze valahová mindig mennem kell, meg mindig oda is kell érnem valamikorra, tehát nem andaloghatok csak úgy. Pedig milyen jó lenne!
Azt vettem észre magamon, hogy pár éve nem is álmodok igazán, vagy nem tudok visszaemlékezni, vagy ha vissza is emlékszem, nem tudom, hogy mi volt az álom, és mit költöttem hozzá. De azt is észrevettem, hogyha álmodok valamit, és elfelejtem, később, hónapokkal vagy évekkel később úgy jön elő az emlékezetemből az álom, mintha valóban megtörtént volna. Olyan is előfordult már többször is, hogy az előtoluló emléket felváltja egy illat, egy berzengés, egy zene, amit hallgatok éppen, egy mozdulatom, egy íz, főként a mentolos és a citromos, vagy csak az, amit látok. Ilyen a puncspuding ég. Ilyen a nyárfák illata is. Vagy amikor megpillantom a teliholdat a házak között gurulni. Vagy amikor éppen nem lát senki, és merek indiánszökdelést csinálni. Vagy amikor a tornacipőm megcsikordul a linóleumon. Vagy, ahogy az anyacsavarok egymához ütődnek, amikor próbálom meghúzni őket a gördeszkámon. Vagy, ahogy az alkoholos filctollam siklik a csempén, és sikoltó hangot ad. Ezek hívják elő azt, hogy korábban álmodhattam valamit. És akkor nagyon intenzíven jön a kép. Szinte ott vagyok egy pillanatra. Nos, ilyen álmaim már nincsenek, mert gyerek vagyok még, de mégsem vagyok már gyerek.
Elmentek a többiek. Már csak én vagyok. Direkt sokáig voltam a zuhanyzó alatt. Csupa tócsa minden. Félek a lábgombától. És ezek a fura szagok. Azt hiszem, hogy ez az oroszlánszag, és a dezodorok. Meg azok a hülye viccelődések, hogy ki volt jobb, ki volt rosszabb. Mindenki csak ordított. Próbálták egymást túlharsogni, és közben egyfolytában csúnyán beszéltek. Tudom, hogy igazából ők a jó sportolók, nem én. Én nem szeretek hangoskodni és káromkodni. Beszélni sem szeretek egyszerre több emberrel. Csak a párbeszédeket kedvelem. És, ami belém szorul, azt le szoktam írni magamnak. De mégis azt akarom, hogy más is tudja! Már nem is nagyon párás a csempe az öltözőben, hátha fogni fog a filcem.   

Sci-fi

Bevallom, hogy soha nem szerettem semmilyen műfajt jobban, mint a (hard) sci-fit. Nagyon sok pozitív élményem van, és vannak negatívak is (pl. Ian M. Banks vagy Dan Simmons, sőt Asimov) sajnos. De lehet, hogy csak a fordítások gyatrák. Nem tudom.
Azt tudom, hogy a sci-fi nagyon fontos olyan tekintetben, hogy ez a műfaj írja le azt, ami van. A realizmusról gondoljuk, hogy azt írja le, ami van, de szerintem nem. Nem lehet metafórák nélkül leírni azt, ami van. Talán éppen ezért tetszik nekem a mágikus realizmus, ami már képes sejtetni, de éppen ott áll meg, amikor már leírná azt, ami van.
Azzal, hogy a sci-fi átlép egy határt, valahogy elveszti a valósággal a kapcsolatot, eszméletlen ellentmondás ez.
Az egyik valóság nincs kapcsolatban a másikkal, avagy csak egy irányba lehet menni, vissza nem lehet térni. Ahogy Murakami írta le ezt vagy ezerszer a sokat szidott 1Q84 című könyvében.

Ahogy jártam-keltem Georgiában, rá kellet jönnöm, hogy a Sztrugackíj fivérek féle zónák valójában a börtönök. Nem a fizikai törvények bomlanak fel a zónákban (a börtönökben), hanem társadalmi törvények. Van egy másik valóság, amibe be lehet lépni, de vissza már nem lehet térni.

Mindezen túl a sci-fi a tétlenség, a végtelen idő leírása is, ha tetszik, az alumínium csövek cicergése, amit éjjel látok-hallok, amikor hullafáradtan sétálok haza egy teniszpálya mellett. De ilyen a hold megpillantása is, amikor felfogom, hogy mit is jelent a hold az emberek életében, nem a tudatos életében, hanem a létezésében (megint 1Q84). 

Epernarancs

Az én szemem színe olyan, mint az epernarancsfa különös termése. Különösen akkor, ha a szemembe süt a nap, és éppen az epernarancsfa felettébb különös termését nézem.
Az én borostáim olyanok, mint az agyszerű termésből kiburjánzó szőrszálak, de akkor és csakis akkor, ha a termést a kezemben tartom.
Az én lelkemben éppen olyan tüskék vájnak mindenféle legérzékenyebb pontokat, mint amilyenek a kezembe döfnek, amikor a termést próbálom megszerezni.
Az én álmom színe éppen olyan, mint az epernarancsfa leveleinek színe, főleg akkor, amikor erről fáról álmodom.

Vannak nevezetes epernarancsfák. Például van egy Margit-szigeten. Ó, igen, tudom, hogy ott vannak más nevezetes fák is, például hatalmas platánok, de a legtöbb gyerek, szinte biztos, hogy azon a nagyon nemesen öreg epernarancsfán mászik, ami olyan nevezetes ott. Annak a fának a kérgét gyermekkezek koptatták simára, és mutatták meg, hogy a fa maga mennyire kemény, hihetetlenül kemény. És tudni kell, hogy a gyermekek simogatása bűbájos. Hány gyerek lehetett ott?

Vagy van egy epernarancs a Magyar Tudományos Akadémia főépülete előtt is. Itt ebben az esetben is lehet látni a fa egyik fő tulajdonságát: nem nő egyenesen a törzse. Mellette hársfák, nyílegyenes, vaskos törzzsel. Az epernarancs törzse sziklakemény, és a kérge elkápráztat. Olyan szín-kavalkád, amit ritkán lehet látni. A minap sokáig figyeltem a csüngő terméseket, amelyek majd novemberben fognak lehullani, de decemberben is ott fognak világítani rikító zölden a hóban, ha lesz hó...

A jegenyenyár illata

Nagy eső után kell menni, hogy érezni lehessen a jegenyenyárfa illatát. Ekkor az illat szívfacsaró. Minden emléket előhívó, felszabadító, amolyan jelenlét, amiről tudod, hogy itt van, de nem tudod tapintani, látni vagy hallani. Aki ezt nem érzi, az csak nem figyel. De nem figyelve is lehet érezni, mert ha van harmadik szemünk, akkor harmadik szemet a jegenyenyárfa illata eső után bizonyosan felnyitja. Azt szoktam érezni, hogy egy vagyok az egész világmindenséggel. Nem lehet, és nem is szabad ebben az illatben megfürödni.
Vagy akkor is lehet érezni, amikor hajnalban éppen kel fel a nap, és a fának még zöld levelei vannak, de már véget ért a vattázása. Tudnod kell, hogy a nap mindig máskor kel fel, és ezzel az illattal a fa a napot köszönti. Azaz te is megtudhatod, hogy a napot mennyire szelíden kell köszönteni. Abban a köszöntésben benne van az áldás, a várakozás utáni megkönnyebbülés, a kilélekzés, a szerény kitárulkozás, a szelíd nem-előtérbe-való-nyomakodás, az ébredés, a rájövés, azaz a megvilágosodás. Aki azonban ekkor érzi az illatot, az majdnem elalél, de csak majdnem.
Amikor több jegenyenyár sorakozik egymás mellett, az illatok összekeverednek, és olyan töménységgel áradnak, hogy nekem néha nehéz nem ujjonganom örömömben. Szégyen, nem szégyen, meg szoktam állni, és a karomat a fa felé tárom.
Egyébként a mi földjeinket kevés magasabb fa lakja, mint a jegenyenyár. A fa kérge, a szintek-mélységek hullámzása is maga a varázslat.

Rövid

Minden rövidebb lesz.

Nem fogok mesélni a húscafatokból fonódó orsókról,
amik megjósoltak pár dolgot, amivel ti is mindig találkoztok.

Nem fogok mesélni a zizgő csövekről sem,
amik a holdfényben jegesen parázslanak.

Aki éjjel jön, az meglep, és aki éjjel jön, az megsimogat,
tetteimmel a társadalom talán jobb lett, és nem iszonyatosabb.

Táncoló gombaságok

Vannak mégis olyan gondolatok, amelyek jobb, ha nem enyésznek el?

Ha a szerénység tanít, akkor a válasz csak az lehet, hogy nincsenek ilyen gondolatok.
Minden gondolat harc. Minden gondolat nem-önmegtartóztatás. Minden gondolat inkább megfigyelés, mintsem résztvétel. Minden gondolat csábító, és függőséget eredményez. Minden gondolat kényszerít. Minden gondolat lehorgonyzás, amikor nem vitorlázhatsz tovább. Minden gondolat a feneketlen homályba taszít.

A homály annál veszedelmesebb, minél több gondolatszörnyeteg lakja. Néha erre a homályházra ráfér a nagytakarítás. Makacs mocskok leledzhetnek ott azonban, beindul a rohadás, a televények romboló hatása féregkarmokat burjánz.

Amikor elvész a gondolat, a szenvedély tácolhat a helyébe, és akkor a tudat visszalép.
Lehetetlen helyzet ez, igazi gombaság.

Talán a helyes út az, hogy a gondolat elenyészésével megmarad a tudat.

Aki ennek valaha csak a sejtését megtapasztalja, az néha a folyékony fényben úszónak érezheti magát. 

Legjobban a Nap tanít és a Föld

1. Nem mondjuk ma, hogy a Föld lapos, vagy hogy a Nap kering a Föld körül, mert megtanítják az iskolában, hogy ez egészen máshogy van. Azonban az ilyenfajta tudás nem minden. Meg lehet ugyanis tapasztalni az igazságot, és nem csak úgy, hogy ránézünk a tengerre, és a felülete ívesnek látszik. Ha a gyermekem megkérdezi, hogy miért éppen annyi éves, amennyi, nem érem be az egyszerű válaszzal, hogy mert így van. Üveggolyókat veszek elő, és azok segítségével elmagyarázom a gyereknek, hogy a Föld éppen egyszer kerülte meg a napot, amíg te egy évet öregedtél. Nem teszek mást, csak megmutatom, hogy nagyjából hogyan kering az egyik égitest a másik körül. Azonnal magyarázni kell a napéjegyenlőséget, az évszakokat, a forgástengely dőlését, a légkört, a magnetoszférát, a magmát, a Föld vasmagját, a többi bolygót, a Holdat, a napfogyatkozást, a napszelet és így tovább. Mert ezek egymásból eredő kérdések egy majdnem hétévés kislány számára.

2. A másik az álom. Teljes mértékben elfogadom, hogy az agyi tevékenységek mellékterméke az álom, és a tudatba való beszüremkedés (azaz az, amikor visszaemlékszünk az álmunkra) csupán csekély része az agy álommunkájának. Úgy gondolom azonban, hogy legbelül csücsülő megfigyelő a legmélyebb tudat, és az élet egyetlen letéteményese. Néha a megfigyelő elveszti megfigyelő voltát, és csak létezővé válik. A csak létezővé válás rangja hit kérdése. Nem lehet a csak lézetőről úgy gondolkodni, hogy nem vagyunk tudatában annak, hogy mi van körülöttünk, és minek vagyunk része. A Nap-Föld együttes, avagy a Naprendszer, úgy tűnik, hogy nagyon parányi az összességhez képest. A galaxisunk is, és a Lokális Halmaz is, és nagyobb mértékben a világmindenséget időveszteség nélkül nem lehet megfigyelni, tehát a megfigyelés csalóka. Aki érti ezt a gondolatot, az velem szalad. A részvétel a teljesség. A teljesség az idő meglovagolása. Az álomban jön és köszön a teljesség, azaz a világmindenség veszteség nélküli felfogása.

3. Harmadik az emberi agyak hálozata. Vagyis inkább annak felfogása, hogy ez a hálozat egy nagyobb rendszer elválaszthatatlan része, és ez titokzatos varázslat (nem misztikum, és nem ezotéria). A hálózat biokémiai részei (az agysejtek és az ingerületátvvő anyagok) éppen olyan fontosak, mint a hálózat társas részei. A társas rész után megint biológiai burok következik, ahogy az ember a többi élőlénnyel érintkezik. Aztán ahogy a bioszféra szépen belesimul a többi burokba. Nincs kifejezett hatásunk a magmára, a földkéregre, a köpenyre, és éppen úgy nincs a légkör feletti jelenségekre, mégis a burkunknak csak részei vagyunk. Ezt a hálózatot tudni és megismerni érdemes. A többi burok azonban a mi burkunkra hatással van (pl. elektromosság, mágnesesség, tömegvonzás), és egymásra is hatással vannak. Képesek voltunk elmenni a Holdig, vagy már több szondánk elhagyta a naprendszert is, sőt megfigyeljük azt is, ami térben és időben nagyon távol van. Mintha az egész bolygónak mi lennénk a szeme. Túl messzire visz ez, és más világokban vezet, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy minden agy kell a hálózathoz.

Dreams and wishes

Dreams and wishes from the childhood
come true, you have to recognize them,
you have to embrace them, and you have to live with them.
Then you realize them.
But sometimes you do not recognize the realization.
Therefore you are not happy.

However, the lesson is, that you also have to say goodbye to the dreams and wishes.
And what is even sadder, you also forget them...

A walk with my 4 years old son

This is the summer bloom and I am upset,
I can now count or estimate at least,
how many times I am going to see this.

He talks. Fluently and wisely, and comes next to me,
and holds my hand as a butterfly scares him,
he jumps and embraces my knees,
tell me, daddy, it is not going to hurt me.

He thinks the small forest is a jungle,
he climbs and wants me to watch him,
he is proud and happy, he can not count,
and not even estimate, how many times
I am going to see this.

The number is far less what I wish.

Itt fogom hagyni őket

Néztem a mezőket,
amiken valaha jártam apámmal,
és a gyermekeim lába nem fogja tapodni őket,
vagy csak kevés annak az esélye.

Emlékeztem, hogy hogyan láttam,
hogy a varázslat mellett soha nem szaladgáltam,
hanem megtorpantam, és figyeltem,
kendőzetlenül és leplezetlenül,
mert mertem, mert nem kellett félnem.

Keserű fájdalommal vettem tudomásul,
hogy a gyermekeim is ilyenek,
és hogy itt kell hagyjam őket,
hogy el kell hagyjam őket,
ahogy minden szigorommal és dühömmel
most is megfeledkezem a csodáról.

A halál olyan lesz, mint amikor megfeledkezem a csodáról...
Mint amikor már nem kell lefejtenem magamról
az engem ölelő, selymes, kis puha kezeket,
hanem nem fognak érdekelni a selymes és puha kis kezek.

Nos, ez nem lehet, mert akkor inkább
a látszólagos halálom után fogok mégis tovább élni,
vagy látszólag élve fogok a nyomorban haldokolni.

Hogy mit hittem, és mi igazán a tanítás

Azt hittem,

hogy a tanítás

bölcsesség, mert nem megfontolva, okoskodva, hanem szelíden kell szólni,

tűnékenység, mert a leírt szónál több a kimondott, a kimondottnál több a kigondolt, a kigondoltnál több az ihletett, és az ihletettnél több az a tanítás, ami csak egy sóhaj, és a sóhajnál több a sóhaj vágya, és a vágynál több az önmegtartóztatás, de mégis ott van a tanítás,

kincs, mert úgy adod, hogy vissza nem kérsz semmit, mert az a tanítás, ami akár hálát vár cserébe, mit sem ér, de az ellentéte olyan érték, amelyért mindent érdemes feláldozni,

hirdetés, mert az ismerő jobban teszi, ha átadja a nem ismerőnek az ismeretlent, és ezt úgy teszi, hogy esetleg az is meghallja, aki erre nem kíváncsi,

simogatás, mert az a legjobb, ha a bánatos szív vígaszra talál, persze úgy hogy a múlt bánatát ne feledje, hogy az mindig ott derengjen, de mégse térjen vissza soha, mert mintha ez lenne a tanítás eredményessége,

boldogság, mert ha át tudom adni azt, ami legbelül van, érintkezhetek azzal, ami a másikban legbelül van, és ha sokakkal teszem ezt, megérezhetem azt, hogy milyen a mindenséggel eggyé válni, és az öröknek tűnő megfigyelőből létezővé válni,

és lebegés, mert tanítani azért kell, hogy a tudás terhét ne csak én viseljem, mert a tudás terhe önmagában végtelenül elviselhetetlen, mert az őrültek bilincsben tobzódnak, a józanok pedig engedelmeskednek a szárnyaiknak.


De tudom,

hogy a tanítás

nem bölcsesség, hanem inkább türelem,

nem tűnékenység, hanem inkább türelem,

nem kincs, hanem inkább türelem,

nem hirdetés, hanem inkább türelem,

nem simogatás, hanem inkább türelem,

nem boldogság, hanem inkánn türelem,

és nem lebegés, hanem inkább türelem.


Úgy hat, hogy csak úgy hat.

Visszajönni

1. lecke

Gondoltam valamire,
ki akartam mondani,
nem mondtam ki,
de meg akartam osztani,
de nem osztottam meg,
legalább sugallni akartam,
de a sugallat is bánthat,
ezért a mosoly a legjobb álarc,
mert az van legbelül is,
a mosoly minden sugallat,
a mosoly minden megosztás,
a mosoly minden kimondás,
a mosoly minden gondolat.

2. lecke

Ha más a gondolat, mint a mosoly,
az a halál lehelete, a haláltól való félelem rügye,
nagy, vörös rügy az, párolog, gőzöl és fenyeget,
benne van a női és a férfi test, és minden egyveleg,
még az is, hogy az se vagy, ami azt hiszi magáról, hogy vagy.

3. lecke

És persze a pillanat, az utolsó pillanat, ami meg fog maradni a tudatból,
örökre ott fog lebegni, mert már nincs olyan gondoló, aki lezárhatná,
aki elpakolhatná, aki kimondhatná, aki megoszthatná, aki sugallhatná,
és az álarc is csak tárgy csupán, amit el lehet veszteni,
csakhogy a mosoly az egész testben lakozik, hiába küzd ellene a nyomor és a pusztulás.

4. lecke

Még mindig nem vagyok itt, és soha nem mentem el innen,
még előbb itt voltam, minthogy itt lehettem volna egyáltalán.

5. lecke

Utaljunk vissza a gyöngyökre - ez az utolsó lecke, és mégis ismétlés -,
aki tudja a rejtélyt, annak a rejtély nem rejtély többé, hanem vígasztalás:

Minden döntésed mögött ott van az előző döntésed,
és a döntéseid lánca maga a sorsod, és a tudatod ennek mentén ragyog,
mást az utolsó pillanatban sem választanál, hidd el, és nyomozz!