Néztem a mezőket,
amiken valaha jártam apámmal,
és a gyermekeim lába nem fogja tapodni őket,
vagy csak kevés annak az esélye.
Emlékeztem, hogy hogyan láttam,
hogy a varázslat mellett soha nem szaladgáltam,
hanem megtorpantam, és figyeltem,
kendőzetlenül és leplezetlenül,
mert mertem, mert nem kellett félnem.
Keserű fájdalommal vettem tudomásul,
hogy a gyermekeim is ilyenek,
és hogy itt kell hagyjam őket,
hogy el kell hagyjam őket,
ahogy minden szigorommal és dühömmel
most is megfeledkezem a csodáról.
A halál olyan lesz, mint amikor megfeledkezem a csodáról...
Mint amikor már nem kell lefejtenem magamról
az engem ölelő, selymes, kis puha kezeket,
hanem nem fognak érdekelni a selymes és puha kis kezek.
Nos, ez nem lehet, mert akkor inkább
a látszólagos halálom után fogok mégis tovább élni,
vagy látszólag élve fogok a nyomorban haldokolni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése