A vad

Az álmomban, vagy nem is arra,
a vadonban jártam, a mocsárban, én balga,
magas, fakult füvek ingadoztak,
már csak a szeder fényeit láttam a napnak...

Nemesen elém állt az izmoktól duzzadó,
karcoktól és sebektől hemzsegő testű manó,
repedezett körmei felett az ujjbegyeit
szolgai csókkal illettem megint,

mert réges-régen ismertem őt, csak elfelejtettem,
eltemettem magamban oda, ahol minden feneketlen,
pedig éreztem a föld illatát, a sós leheleteket,
bárhogy is küzdtem, felfedeztem a nyelvemen.

Próbáltam meditálni, és jött a gonosz

Néha, spontán meditatív állapotban, mondjuk elalvás előtt, vagy mantrazenék hallgatása közben gyönyörű stresszoldást élet ák.
Most meditációhoz való zenét hallgattam, és a figyelmem fókusza tényleg beszűkült, legalábbis úgy éreztem. Eljött a nem megfigyelés, hanem a létezés állapota, de előkúszott közvetlen a mentális látóterem közepéből az irgalmatlan gonosz.
Pontosan olyan színe volt, mint a Bennem Élő Lénynek Kinek A Neve Titkos, világoskék színe volt.
A nyelve pont olyan volt, mint BÉLKANT-é, hegyes és piros. BÉLKANT-nak nincsen foga, legalábbis én soha nem láttam, de ennek volt, pont olyan, mint a nem titkos nevű bennem élő lényeknek, amiktől leginkább a kamaszkoromban rettegtem.

Jött és vigyorgott, és tudtam, hogy nem csak bennem van már, hanem kívülem is, és így lesz képes arra, hogy ártson. Teljesen elfelejtkeztem arról, hogy ő kivetülés. Annyira elfelejtkeztem, hogy a rettegés szempontjából már mindegy is volt, hogy kint van vagy bent.

Szerencsére maradt bennem annyi a megfigyelés létből, hogy intettem magamat, hogy térjek vissza teljesen, mert a gonosz őrzi a nem megfigyelést, és a gonoszt félelemnek hívják.  

A fények tánca a feleségem szemén

Valaha láttam egy festményt, huszadik századi. Egy fehér ruhás nő ül rajta. Fekete, rövid haja van, és a szeme színe is nagyon sötét. A háttér olyan, mint a puncspuding: egyszerre rózsaszín és sárga. És a nőnek a szeme döbbenetes. Azt kérdeztem ifjú koromban, hogy hogyan lehet a festő ennyire zseniális, hogy hogy a fenébe képes ilyen érzelmeket, ilyen múltat ábrázolni a szemen? Minek kell ahhoz történnie, hogy ilyen ihlete legyen egy festőnek? Biztos, hogy nem csak modell és festő kapcsolat jelent meg a festményen, hanem valami sokkal több is.
És akkor ma láttam a feleségem szemén a fényt, ahogy az okostelefonnal játszott. A fénynél sokkal éteribb és varázslatosabb volt, hogy a szem a feleségem szeme. Megértettem a festőt harminc éve távlatából.

A gondolatépítmény tanítása

Sok  mindent végiggondoltam, és új ismeretekre tettem szert, de az új ismereteket nem tudtam válogatva összeszedni. Mintegy hűtlen voltam a korábban megszerzett ismereteimhez, mert megnyaklott a rím és a dallam a gondolatépítmény-versemben. Sebaj, gondoltam később...

... végül is, így tudom átadni magam a leghitelesebben, így vagyok önmagam, ha akár tanítanom kell, véleményt kell formálnom, vagy mondjuk egy összetettebb kérdésre kell válaszolnom...

csak akkor nem tudom, hogy más gondolatépítményét miért is mertem valaha is kétségbe vonni vagy pocskondiázni, vagy akár osztályozni, rangsorolni is.

A rózsaízű répa

A zöldségesnél megpillantottam a répát, valahogy kiválasztottam, hazahoztam, levágtam a két végét, meghántottam, felszeleteltem, és mindenek előtt a szememmel gyönyörködtem, hogy
- a naracssárga színnek mennyi árnyalata van egy kis karikában,
- hogy miféle körkörös mintázat alakul ki a gyökérben,
- hogy a mintázatok mennyire emlékeztetnek a makrostuktúrákra, mondjuk a Lyra Gyűrűsködre (Messier 57)...
... és akkor elgondolkodtam, hogy
- ami nagyban van, az kicsiben is van,
- hogy akár az univerzum lehet a kezemben...
és akkor megkóstoltam a répaszeletet, és lássatok csodát, rózsaíze volt. (A feleségem szerint is.)

Alvó gyermeket látni

Az alvó gyermeket látni,
letérdelni elébe,
a kis ereket megpillantani
csukott szemén,
hallani a szuszogását,
vagy csak vélni, csalni,
a homlokára puszit adni,
vagy az orra hegyére,
de úgy mindenképpen,
hogy fel ne ébredjen,

és belenyugodni a világba,
az isteneket teljesen értve,
és meglelve-megélni,
hogy mi mehet
a fejükben.

A gyermekek fejének simogatása

Két gyermekem van, persze nem is az enyémek igazán, hanem mindketten önmagukék. Ó, persze, az is igaz, hogy ők valóban az én gyerekeim, a feleségemtől és tőlem származnak. De ez csak jelentéstani torna.
Vajon a kis szellemiségük mennyire az enyém? Valahogy vallom az, hogy a gondolkodásmódot azok azok közegek építik fel, ahol a gyermek él. Velünk van a legtöbbet kapcsolatban, aztán kilép a magcsaládból, nagyobb közösségekbe kerül.
A felnőttek a gyerekeket felülről látják. Ha hátat fordítanak, a kobakjukat látjuk. A kobak egy ideig kézmagasságban van, és arra össztökél, hogy a gyermek buksiját megsimogassam. Ha például előttem megy, vagy ha csak azt érzem, hogy nagyon szeretem, vagy ha azt, hogy valamit helyre kell tenni. Mert valamiben téved az én kis gyermekem.
Akkor fogom, magamhoz ölelem, és a fejét a kezemben tartom, és simogatom. Csodálatos érzés ez. Én magam úgy vélem, hogy ilyenkor a tenyeremből valamilyen erők szabadulnak fel, és a koponyacsont (ahogy a fiam szanszkritül mondja: "kapalini") mögé hatolnak, és ott hatást fejtenek ki, és így is nyugtatják a kis szívet.
A taktitlis - tapintásos - inger nyilván hamar eljut a limbikus rendszerig az agy legbelsejébe, és ott érzelmeket vált ki, nagyon pozitív érzelmeket, amik eltüntetik a félelmet és a haragot, mintha cseppfolyósítanák az amygdalát.
De közben az egész visszahat rám is, és én is nagyon jól érzem magam. Olyannyira, mint egyébként nagyon ritkán. Közben szimatolhatom a kobak illatát, hallom a haj sercegését, érzem, hogy a fejbőr csúszkál a koponyacsonton. Finoman érzem, de megcáfolhatatlanul. Az idegszálainkon keresztül összekapcsolódik a testünk, és valahogy együtt létezünk.
De a simogatás nem tart örökké, eltávolodunk kissé, és akkor a folyamatok még mennek bennünk, felkavarodott aranycsillagok ezrei örvénylenek az auránkban. A talpunkon keresztül ezek a sugallatok a föld közepe felé áramlanak, ahol az óriási nyomásban forrongó arannyal együtt rezegnek. Ez az arany nagyon régen, szupernóvák robbanásakor keletkezett, a napunk körül örvénylett, majd a sok más fémmel együtt a bolygónk közepében raktározódott. Ott aranylik aranylóan a legaranyabb aranynál is lényegibben, amit a Föld felszínén valaha is láthatunk. A belső energiáink így összekötődnek a Maggal.
Aki megmondja nekünk az igazságot.

Messier 64 - folyton változó kreáció-percepció

Az M64 galaxis közepe ellentétes irányban forog, mint a karjai, de ez a csak a porokra igaz, mert a karokban a csillagok ugyanolyan irányban forognak a mag körül, mint a por. Ez a felfedezés gyökeresen megváltoztatta a galaxisok kialakulásáról alkotott képet, és ezt a dolgot ugyanaz a varázslatos nő mutatta ki, mint aki a sötét anyagot.

Gombák a gesztenyefán

A termőtest gömbök tapintata
hűvös, nyálkás és puha,
mint a polipkoponya.

Szálaival behálózza
a törzset, belülről fojtja,
látszólag mozdulatlanul
ostorozza a gomba.

A szúrós gesztenyeszemek
már a nyár közepén lehulltak.

A vörösfenyő illata

Azt hittem tévesen,
hogy újra élvezhetem
majd valaha,
amit a gyanta illata
biztos tudással
közvetített,

azon a titokzatos úton,
ahol kapaszkodtunk
a vörösfenyvek gyökereiben,
és a szemeink között
örök szövetség-szövedékek
áramlottak,

és a menny pora
a talpunk alatt
iszamlott szerényen,

a kövek fénye,
keményen simogatta
a tarkónk...

... és nem.

A gyufaszál

A "mindegy" néha úgy értelmezhető, hogy "nincs jelentősége", de néha úgy, "hogy lesz, ami lesz".

Vajon mindegy, hogy egy gyufát hogyan rakunk le az asztalra?

Képzeljük el a következőt:

1. Két nagy uralkodó irányítja a Földet.
2. Az egyik végtelenül gonosz, a másik végtelenül jó.
3. De egypetéjű ikrek, és nem sehogyan sem lehet megkülönböztetni őket egymástól.
4. Egy asztalnál ülnek, amin egy gyufaszál van.
5. Tudjuk, hogy csak az egyik uralkodó fog hozzányúlni a gyufához, és ahogy lerakja, az egy titkos jel lesz.

6. Az asztal síkján, a két uralkodó nézőpontjából...

A. Ha a gyufaszál emígy fekszik, akkor a világ csúcsszuper lesz.
B. Ha a gyufaszál amúgy fekszik, akkor a világ pokoli lesz.

Ez úgy fog bekövetkezni, mint a pillangó effektus "vihara".

7. Hirtelen Te az egyik uralkodó helyébe kerülsz egy szempillantás alatt, magad sem érted, hogy hogyan. Olyan az egész, mint egy rossz álom. Olyan mintha nem lennél ott, de tudva tudod, hogy ott vagy, és cselekedned kell.

8. Van egy olyan csavar is, hogy nem tudod, hogy melyik uralkodó helyébe kerültél.

A tölgyfa megpillantása

Mentünk lefelé a hegyről,
az egyik csemeténk kezét fogtam,
talán a lányomét.

Előttem ment a feleségem,
talán a fiamat vezette,
nem emlékszem.

Az ösvény jobbra kanyarodott,
és az ív középppontjában
dörgedelmesen pihent a tölgyfa.

Karjainkat kifeszítve
nem értük volna négyen körbe,
de még kétszer ennyien sem.

A korát nem tudtam megbecsülni,
derekas helytállásán elgondolkodtam,
kicsattanó egészségén megdöbbentem.

A fák pihéinek megpillantása

A nap gömbjét letapogattam,
a szellőket megforgattam, és hagytam,
hogy megemeljenek, hogy a nemlétező szárnyaim mégis létezzenek,

mindeközben emberekkel társalogtam,
és egy nemes fa árnyékában,
a földön teljes hontalanságban, csak
szégyelltem magam,
hisz ők azok, ők az igazi lakosok.

A fa sebeit is néztem,
ahogy azok annyi idő alatt forrtak be,
amíg én lélegeztem, amíg szerény tüdőmmel
a levegőt venni merészeltem.

Bár úgy tűnt, hogy táncikálok, én belül mégis meghajoltam,
a kéreg mentén összegyűlt pihéknek hódoltam,
ahogyan a folyékony fényben őket, és valahogy
az egész családomat, a felmenőimet, az élőket,
a halottakat, és a majdan érkezőket megpillantottam.