Elgondolkodtam a csillagokról.
Nem tudtam ezt máshogy, csak úgy, hogy elgondolkodtam a csillagokat megfigyelő emberről.
Ezért elgondolkodtam a másik emberről.
De mivel minden ott kezdődött, el kellett gondolkodnom a gyermekkorról.
És a mestereim intettek, hogy nem eléggé gondolkodtam el.
A könnyem a porba sem hull, mert mielőtt lecsordulna, elfárad.
Vége a kornak, amikor volt erőm hálálkodni, emlékezni, bánkódni.
Mégis kimentem az erkélyre nézni azt a kortalan szörnyet az éjszakában,
és csodálkozni a szomszédok mindennapjain fényes konyháikban,
mert azt gondoltam, hogy meglátlak egy csillagban, és beszélni tudok veled,
kedves mesterem.
Hűs szellő lebegett, és felidéztem az első álmomat veled, amikor néztük az ifjak játékát a porban.
A felhők eltakarták a végtelent, és mintha a hangodat hallottam volna, ahogy valami apróságot kérsz tőlem, és én... ... szerencsére teljesítem.
Valami kaparászott lent, talán a lelkiismeretem, hogy számtalanszor ígértem neked, ezt, azt, talán egy nagy beszélgetést, nem is tudom, de csak tiszteletlenség jutott, amit átadhattam neked, és be nem váltott ígéret.
A feleségem fogta meg a kezem, és mutatott utat, mint annyiszor, és ő mondta ki azt is, amit éreztem, hogy mennyit jelentettél nekem, és hogy nagyon szerettél engem, örök mesterem.
Átlátszó légkörű óriásbolygók,
legfényesebb kettőscsillagok,
fennálltak akkor is, amikor az őseim nem is emlékeztettek rám,
és fenn fognak állni akkor is, amikor az utódaim sem fognak rám emlékeztetni,
hát akkor nem pazarlás a tudat?
Nem. Ez a kérdés éppen olyan, mint hogy a teremtő miért engedi a gonosz dolgok megtörténését.
Dehát az a kérdés azért könyörög valami láthatatlanhoz, hogy ismerje el, hogy az imák hatékonyak!
Miért? A te kérdésed nem?
Én azt gondolom, hogy a hit lustaság!
Nem! A hit elengedhetetlen összpontosítás!
