A betegség köré

Nem érdekelnek a saját gondolataim. Nem azért, mert a végletekig szomorú vagyok, hanem azért mert rengeteg más hasonló és rendkívül érdekes gondolat van, amit hogyha olvasok, arra döbbenek rá, hogy hoppá, ezen az úton már én is haladtam. Persze ez lehet, hogy lustaság, mert magamnak kellene megtennem azokat a lépéseket, amiket más már megtett. És lehet, hogy dőreség, mert lehet, hogy rossz úron járt az, aki előttem járt.
A tudomány határán mindig ott áll a képzelet. Mindig.
A tudomány lépéséit gondolatokban lehet mérni. Ugye? (Na, te éppen nem jöttél elő semmi újjal, nem haladtál, bezzeg ő, ő forradalmár! Nézd, mennyire csillog! Harcos jelleme szikár, és az elméje, mint a gyémánt... Elő kell hozakodni valami sajáttal, ez hát a gondolat...)
A lépések végén (hopp, de nagy ugrás!) ott a halál. Mindig. (Vagy a tudatvesztés...)
No mindegy, ide is, oda is vezethet a betegség.

A betegség nagy tanítómester ám!

Záp

Mert nem fogadod el a dícséretet,
csak úgy tudnál jót cselekdeni, hogy az csak szerinted jó, mások szerint pedig nem jó, vagy semleges,
és ezért semmibe vesznek, megaláznak, és ellentartanak Neked,
és Te csak ott állsz megszégyenítve, könnyeid ártanak, igaz, a szíved nem is hamis, hanem záp.

A gondolat vége

A gondolatnak vége van, és ott zeng a régen sejtett, és éppen felfedezett hullámokban,
a gondolat vége nem érzékelhető, annyira finom, mint a gombáktól selymes iszap.

A gondolat illanó, pörgéséből csak halvány szösszenet érhet el máshová,
ha létezik egyáltalán olyan, hogy valami más, valami teljesen idegen, különnálló valóság.