Meghatározás 1.

Isten az emberek kollektív identitásának kifejeződése.

Ugyanis különbek vagyunk az állatoktól, és ezt érezzük és tudjuk. Abban reménykedünk, hogy a halálunk nem lesz olyan, mint az állatoké, pedig tudjuk, hogy éppen olyan lesz. Erről a tudásról nem akarunk beszélni. Érezzük azt, hogy ez a dolog az emberi méltóság kérdése. Az ember nem méltó olyan halálra, mint az állatok.

Ezért a kollektív identitásunk szabályok, szokások, normák formájában vetítődik ki.

Minden emberből ez sugárzik ki. És vannak közös pontok, vannak nagyobb hatású gondolatok, amelyek annyira elvontak, hogy eltakarják a vehemens félelmet.

E közös pontok köré szövődik isten, amíg a képzetét le nem gombolyítjuk, és kanonizáljuk. Minden közösség kanonizál istenképet. Az ateisták, a cinikusok, a nihilitsák és a fatalisták is. A velejükig gonoszak is.

"jesus christ almighty with a shotgun and a handgrenade"

Itt.

A fenti kijelentés azt akarja kifejezni, hogy az illető valami tökéleteset látott, halott, és szinte nem is hiszi el, hogy  ami megtörtént, az megtörtént. Továbbá: lévén Jézus a legszentebb, az ő kezében a kézigránát és a "shotgun" elég fura jelenség: azaz a halott/látott dolog teljesen megváltoztatta az eddigi helyzetet, mint az ufólátás.

Jézus jelenése, és színe változása nyilván olyan volt, mintha valaki manapság valóban ufót látott volna, csahogy nem látott senki sem ufót.

A Radiohead idézett dala valóban gyönyörű. A bejegyzés címe egy megjegyzés volt a szám alatt. Úgy tűnik, hogy a rajongás legeslegeslegeslegeslegteteje a képzetünkben a Jézus iránti rajongás.

„Az Istennek azt a holdkóros retkes f.szát, azt verje bele!”

Adva van megint a genetikus genitália, azaz maga a teremtő kiteljesedés. A mondat második tagja szerint erektilis állapotban. Ez a genitália mocskos, azaz erkölcstelen, és emellett még elmebeteg is, azaz meg van fosztva attól az öntudattól, ami beláttatja vele, hogy mit tesz éppen. Azaz ez az isten nem beszámítható. Ez egy teljesen őrült, szexista isten.

Van valami vagy valaki nagyon kiátkozandó, akibe bele kell verni, akibe az isteni magvat el kell hinteni. Ez a valami vagy valaki nagyon vétkes, ez teljesen eltér a normáktól, olyan vérlázító módon, hogy egy beteg és gonosz isten penetrációjára lenne érdemes. Egy antiisten manifesztálódik ebben a káromkodásban, aki rút és kegyetlen, mert nincs esze. A valódi isten ennek éppen az ellentéte: boldog és nagyon is a tudatában van, hogy a világot meg fogja teremteni.

A világ egyenlő a valósággal, és a valóság egy konstruktum. Ezt a teremtményt a társas befolyásolás hozza létre. A társas befolyás mindent áthat. Ezt a mindent-áthatóságot megszokjuk, és ha valami olyat tapasztalunk, ami ezzel ellentétes, akkor azt nem hisszük el.  Megrökönyödünk, és azt kívánjuk, hogy valamilyen visszatarthatatlan erő jöjjön és pusztítsa el az oda nem illő entitást.

Az antiisten ilyen szempontból nem az isten tükörképe, mert kiszolgálja őt. Ha a tükörképe lenne, akkor csak azt tenné, amit ő, csak fordítva. Anti-teremtene, de nem ezt teszi, hanem tökéletesíti az eredeti teremtést.

A társadalom egyszerűen tökéletes. Azok a folyamatok, amikre azt hisszük, hogy a társadalom ellen vannak, azok valójában megerősítik a társadalmat. Lehet, hogy a társadalom csak akkor pusztulna el, ha az emberek genetikai állománya kezdene visszafejlődni. Lehet, hogy a társadalmat nem lehet belülről bomlasztani. Ilyen szempontból a társadalom egy önfenntartó gépezet, amely teremteni képes, azaz maga isten.

„Mi az isten?!”

A kérdés hitetlenkedő. Nem hiszem el, hogy valami megtörténhetett, vagy nem hiszem el, hogy valami olyan sután alakult, ahogy éppen megtörtént. Olyan rendszerrel találkozom, aminek a működése merőben idegen tőlem, ilyet még nem is láttam, és megrémít az idegenség. Az idegen kívül áll a közös megegyezésen, azaz nem isteni.

„Van isten!”

És mégis bekövetkezett, amire annyira vágytam/vártam! Az életben az események leginkább akkor következnek be, ha a jelenlévő többiek engedik. Ha valami nem sikerül, akkor nagyon hajlamosak vagyunk arra, hogy másokat okoljunk.  Tehát mindkét oldalról jelen van a társas közeg gátló ereje. A többiek inkább helyben tartanak, az egyén pedig ki akar törni, és ha ez nem sikerül, akkor mindenképpen a többieket okolja. Ebben a helyzet elvesztjük a hitünket a közösség támogató erejében. És ha mégis sikerül elérni a célunkat, akkor rácsodálkozunk, hogy lám, mégis jó ez a közösség, mégis jó emberek között élni. Azaz mégis létezik a közmegegyezés, és mindenki megtalálja a helyét, rend van, a dolgok működnek, nem kell félnünk. Azaz: van isten.

„Szűz Mária p.csája”

Sokan mondják, hogy ezt a szófordulatot a börtönőrök az ötvenes években direkt mondták a foglyosított papoknak, sőt még élvezték is, hogy a papok ezek után imára kulcsolták a kezüket, és keresztet vetettek. Jézus anyja szűz volt, azaz férfi nem érintette, ezért az ő nemi szerve az isteni tisztaság szimbóluma. Sőt, ha ezzel a magyar szóval illetjük, akkor még magát Máriát is démonizájuk olyan értelemben, hogy a diskurzus során megfosztjuk a szüzességétől, és a moralitási pólus másik fokán helyezzük el, azaz prostituáltat formálunk belőle, mintha ő fűvel-fával összejárna.

A tisztaság a társadalomban a jószándékot és a jóindulatot jelenti, összességében talán a humanizmust, az emberi méltóság teljes és vitathatatlan elismerését, az értékességet. Az érték ez esetben a köz megegyezésének függvénye. A megegyezés ez esetben a legszéleskörűbb. A szűz lányok megbecstelenítése mindig is nagy bűn volt, és lesz is. Ez a káromkodás is lázadás, a reménytelenség és a kitaszítottság kifejezése.

A káromkodásnak társadalmi jelentősége is van. Bizonyára megvizsgálták, hogy anno, az ötvenes években mivel lehetne a legjobban megsérteni a rendszer ellenségeit, és azt találták, hogy ezzel a rigmussal. Ilyen szempontból Isten forrásának beszennyezése lehet ez a kijelentés. Azaz isten a régi, a megszokott, az unt, az utált, az impotens; és az istentagadás az új, a szokatlan, a friss, a szerethető és a hatékony. Legalábbis hazánkban az ötvenes években.

„Az a jó k.rva isten b.ssza teherbe!”

Hát, mitagadás, ebben a szófordulatban benne van maga a deviancia tudatosulása. A prostitúcióban talán az a legzavaróbb, hogy a szeretet pénzért szolgáltatja. Isten végtelen szeretete természeten ingyen van, mégis a kijelentés szerint inkább sok szenvedés által nyerhető csak el. A kopulációra utaló szó itt nem áll meg a puszta aktusnál, hanem fertilizációt is kíván. Azt akarja az illető, hogy az átok olyan mértékben fejtse ki a hatását, hogy az más generációkon is érezhető legyen. Eszméletlen bosszúszomjról van itt szó. A legmélyebb stigmáról, amit a társadalom belénk süthet. A bűnös ember nagyon jól tudja, hogy bűnös, tudja, hogy deviáns, tudja, hogy ennél már nem lehet rosszabb a marginalizációja, ezért dühöt érez, és tesz rá még egy lapáttal. A közösségből való kiszakadás kommunikációja. Az egyén úgy érzi, hogy érdemtelenül volt sikertelen a beolvadása. A siker a normáknak való tökéletes megfelelés, amit a közösség elismeréssel honorál. A káromkodó ember elveszti a kapcsolatát a közösséggel, és éppen ezért ártani akar neki. Szimbolikus értelemben minden társát meg akarja erőszakolni, sőt teherbe akarja őket ejteni. Azt akarja ezzel kifejezni, hogy a lázadó írmagot óhajtja továbbörökíteni, azaz meg itt tartunk Lucifernél, aki a társadalomellenesség és a szabadság együttes, ellentmondó és dinamikus szimbóluma.

„Isten b.ssza meg!”

Korántsem ez a legkeményebb káromkodás. Azonban nagyon süt belőle a blaszfémia. Az emberi nem a teremtést, biológiai lényéből eredően, a kopulációval hozza összefüggésbe. (Érdemes lenne ezt is bővebben kifejteni.) A legnagyobb horderejű isteni aktus magának a világnak a teremtése, és azon belül az ember létrehozása. Aki ezt blaszfémül fogalmazza meg, az arra utal, hogy olyan sérelem érte, ami az emberi mivoltát cáfolja meg, ami a gyökerestül tépi ki a méltóságát. A kijelentés természetesen kötőszóvá is válhat, az azt jelenti, hogy az egyén kifejleszt egy örökké ócsároló, szenvedő, azaz cinikus mentalitást. Észre kell venni, hogy itt a közösség erejétől való elszakadásról van szó, azaz az izolációról és a stigmatizációról. A kánon szerint szintén jelentős isteni aktus Jézus megfogantatása. A fenti kijelentés erre is utalhat, és ekkor nagyon durva sértés azok felé, akik hisznek Jézusban. Olyan, mintha rosszindulatból lehetne azt kívánni, hogy Jézus megfoganjon. Ilyen értelemben az antikrisztusról van szó. A velejéig gonoszról. A velejéig gonosz személy nagyon a társadalom ellen megy, a vesztébe vágtat, de közben sajnos pusztítást visz véghez. Az emberek közössége a legértékesebb, és akik ennek ellene megy, azt kiközösítik. A kijelentésnek még van egy harmadik implikációja is, az pedig az isten haragja. A társadalom rosszallása. A többség összetartásának megmutatkozása abban, hogy nem tűr el bizonyos dolgokat. Jól odacsap. Kicsit talán a technokrácia ilyen, ami keresztülgázol mindenen, de éppen őket szokták a cinikusok a legjobban szidni.

„Hála istennek!”

Ez a kifejezés talán a szerencsére szónak a szinonimája. Valamelyest talán babonás vélekedés is, hiszen a jószerencsénk nem az isten kezében van, hanem inkább evolúciós hátterű, mert a szerencse egyik lényegi eleme a véletlenszerűség, és egy másik lényegi eleme az irracionalitás. A szerencsére szó azonban ebben a viszonylatban gyakran felcserélhető egy olyan szövegkörnyezettel, ami a jogosságra utal. Hála istennek megkapom a pénzt = Szerencsére megkapom a pénzt = azt a jogszabályt még nem törölték el, ami előírja, hogy megkapjam a pénzt. Azaz az isten kifejezés itt is jogi természetű, ami azt jelenti, hogy valamilyen konvenció alapszik, amiben a közösség egyezett meg. Rendkívül bonyolult ezt ilyen módon kifejezésre juttatni, és sokkal egyszerűbb az istent a szánkra venni. Gondoljunk csak bele, hogy micsoda meggyőződés kell ahhoz, hogy az ember valóban kimondja, hogy valamiért hálával tartozik az Istennek. Ez egyébként azt sugallja, hogy az ember alapvetően társas lény, és nem csak társas lény, hanem társfüggő. A társfüggőség egyenes, de maszkolt megfogalmazása a hálistennek. Mondjuk is mindannyian.

„Istennek hála”

Ez a kijelentés inkább arra utal, hogy a személy valami fontosat megtett, és ehhez még talán a szerencse is hozzájárult, és a kettő következtében a személy egy olyan pozíciót ért el, aminek „hála” nem annyira szerencsétlen, mint aminek látszik. Ha valamin túl vagyunk, az elsősorban azért jó, mert más társaságba keveredünk, és a saját társaságunk más szemmel néz ránk. Az alantasabb társaság taszít minket, míg a fensőbb vonz. Az ilyen típusú mobilizációt egy útnak éljük meg, és gyakran úgy érezzük, hogy ez az út nehéz és göcsörtös. A társas segítséget, a szociális mozgatórugókat mindenhatónak véljük, és azok is.

„Angyalom”

Mondjuk ezt a szerelmünknek, a gyermekünknek, vagy talán ritkábban a drágám szó helyén is szerepeltetjük. Bennem, és lehet, hogy másokban is, az angyal inkább nőnemű, vagy ha nem nőnemű, akkor inkább gyermek, azonban a nagy angyalok (pl. Gábriel) inkább a férfinemhez tartoznak. A karácsonyi kisangyal is gyermek vagy nőnemű lény. A reklámokban inkább fiatal, és nagyon vonzó lány az angyal. Az R.E.M. videóban pedig egy öregember. Talán szintek mindegy is, hogy milyen nemű az angyal, van pár konnotációja: 1., a mennyekből jön, de mégis is van a földön, 2., őrangyal, aki véd, és akit meg lehet botránkoztatni (Sisters of Mercy: Temple of love: „my guardian angel walks away), 3., az angyalok halhatatlanok, a döntéseiknek ezért nincsen jelentősége, ezért irigylik az emberi élet szenvedélyességét, 4., a legfőbb angyal, a gonosz (Lucifer). Az angyalom kijelentés mégis inkább olyan, mint a simogatás, olyan mint a lágy ölelés. Azaz a jelentése az összetartozás, avagy a konfluencia, azaz az, hogy a másik emberrel egynek érzem magam. Közös szerepeink vannak, közös dilemmákon osztozunk, vagy ha halmazelméletileg közelítjük meg a kérdést: nagyon nagy a metszetünk. Az angyal megváltoztatja a világnézetünket. Máshogy gondolkodunk miatta.

„Imádkozom értetek!”

Az emberek így fejezik ki a szeretetüket akkor, ha azt már nem lehet jobban kifejezni, vagy ha azt már szinte elcsépelték. Azt is kifejezik ezzel, hogy a közös megegyezés szerint járnak el velünk szemben. Minden tekintetben a közös megegyezés szerint, azaz: ez a kijelentés magában hordozza azt is, hogy az imádkozó személy nem biztos, hogy elismeri azt a személyt, akiért imádkozik, olyannak, amilyen. Ebben a kijelentésben benne van a regula is. Az is jellemző, hogy idősebb személy szokta fiatalabbnak mondani, de az is jellemző, hogy bajban nem levő szokta mondani, a bajban lévőnek. A regula ez utóbbi esetben nem a személyre vonatkozik, hanem a rendszerre. A kijelentés mögött az a meggyőződés is áll, hogy az imádkozó a közös megegyezés szerint a legjobban jár el. Ez esetben a legjobb, nem biztos, hogy egyezik a leghatékonyabbal. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a kijelentés nem lenne jóindulatú, hanem inkább azt mondom, hogy mindenképpen normalizáló is, sőt ateisták számára sértő is lehet.

„Atyaszentúristen!”

Öröklött, mémszerű kifejezés ez. Szimbolikájában benne van a teremtés (atya), az értékesség (szent), és persze maga isten. Ontológiai mélységű kételkedés egy indulatszóban. Persze nem tudatos, inkább érzelmi aláfestése a jelentősebb.

„Atyagatya!”

Ez nyilván egy csak magyarul érthető szójáték, és döbbenetet fejez ki, azonban kifejezhet csodálkozást, csodálatot is. Valami olyat látok, ami a bennem lévő, kellően beágyazott értékekkel nagyon összecseng, avagy azoknak nagyon ellentmond. A gatya szó azonban nem csak alliterál, hanem bizonyos szempontból blaszfém is. A gatya azt rejti, ami mögötte van. Az atya pedig férfi. Ami a férfi gatyájában van. Van ebben a kijelentésben szexus, de van benne székrekedés is. (Remélem, értik, hogy mire gondolok.)

„Jeez!”

Jézus, az Isten fia, még akkor is ott van velünk, amikor nem is sejtjük. A szánkon van, akkor is, amikor nem is akarjuk a szánkra venni. Azért van ez, mert ebben a kultúrában élünk. A földön vannak más kultúrák is, amik ennek a kijelentésnek jobban érzik a súlyát, ha egyáltalán érdekli őket. Kulturális identitásunk akkor is jelen van, ha nem is tudunk róla.

„Jézusmáriaszentjózsef!”

A megdöbbenés nyomatékosítása, avagy a rémület. Azt akarom, hogy az igaztalanból mentsen ki az igaz. Azt akarom, hogy legyen érvényes a megállapodás. Azt akarom mondani, hogy teljesen máshogy értelmeztem a megállapodást. Csalódtam abban, ahogy a másik értelmezte.

„Jézusmária!”

Megdöbbenés, és annak a hangsúlyozása, hogy én ebben a közös tettben nem akarok részt venni. Azaz: én ártatlan vagyok, hagyjatok engem békén! Azért Jézus, mert ő megvált, és azért Mária, mert ő szülte a megváltót. A legtöbb esetben ez inkább szimbolizáció, az az ember, aki azt mondja, hogy „jézusmária” nem is tudja, hogy valójában mit beszél. Csak úgy mondja, mégis a jelentés átható.

„Isteni”

Valami csodálatos a közös megegyezés szerint. A közös megegyezést az embertársukkal kötöttük. Avagy úgy gondoljuk, hogy valami csodálatos lehetne, és azt sugalmazzuk, hogy ebben is egyezzünk meg. Természetesen a kijelentést ironikusan is lehet érteni.

„Az istenit!”

Ez egy bosszankodás. Azt fejezi ki, hogy valamit teljesen máshogy akartunk, mint ahogyan bekövetkezett. Lehet, hogy valamit mi tettünk, de az is lehet, hogy valami valahogyan alakult, de éppen nem úgy, ahogy akartuk. Kérdés, hogy az eseményt vajon mi okoztuk, vagy nem. A legtöbb esetben nem lehet az egyiket sem teljes mértékben kizárni. Minden eseménynek, ami velünk történik, mi is az okai vagyunk, de külső körülmények is jelen vannak. A kettő arányát helyesen észlelni nagy bölcsesség.

„Az isten szerelmére!”

A leggyakrabban könyörgéséként szokott elhangozni ez a mondat, amikor nyomatékosítani akarjuk, hogy valamiről nagyon erősen meg vagyunk győződve, és ugyanakkor biztosak vagyunk abban, hogy a másik ember téved. A tévedés oka sokféle lehet. Lehet éretlenség, a tapasztalat hiánya, a butaság, a dezinformáltság, és így tovább. A szerelem szó a legértékesebbet jelenti, azaz számunkra nagyon fontos az, hogy a másik ember megértse az álláspontunkat.

„Uram irgalmazz!”

Az úr szó itt azt jelenti, hogy valakiben vagy valakikben, avagy az elképzelt valakiben bizakodunk. A valakinek hatalma van felettünk. Abban reménykedünk, hogy ez a hatalom belátó, és képes minket úgy észlelni, amilyen valójában vagyunk.