Minden örömével és bánatával a felnőttkor kiterjesztett gyermekkor.
Gondolj erre, ha másokat látsz, és gondolj erre, ha a gyerekeket látod.
Bepillanthatsz a múltba és a jövőbe is.
Hajts fejet, ha magadat vizsgálod, és legyél a sajátjaiddal mindinkább óvatos.
2018. október 22., hétfő
2018. október 3., szerda
Az alumínium csövek cicergése
1.
Az égbolt most azért annyira sötét, mert az egyik oszlop tetején ég egy hideg fényű lámpa. Nem is nagyon lehet tudni, hogy merre mutat, de ha arra nézek, hunyorognom kell egy picit. Mintha szilánkokra törne a fénye a szemem szaruhártyáján. Mögötte mély, kongó a sötét, de dereng az a cső, amire felszerelték. Egy teniszpályát világít meg. A kerítéstől nem igazán látom, hogy van-e valaki a salakpályán, csak sejtem, hogy van. Nem hallom a labdá és az ütők hangját, és a tornacipők súrlódását sem. Amit hallok, az egészen más.
Cicergést hallok. A kerítés drótból font, és legalább tíz méter magas. Tompa fényű alumíniumcsövek tartják. A csövek között zöld, műanyag háló van, emiatt nem lehet belátni a pályára. A hálót gyorsbilincsekkel rögzítették a csövekhez, számos ponton. Ahogy a szél vagy a szellő lebegteti a hálót, mozognak a műanyag gyorsbilincsek is. A gyorsbilincsek gyűrűi aprókat ránganak a csövek körül. Talán ez adja ki ezt a rezgő hangot, ami alig hallható. De olyan, mint a muzsika. Mint a legszebb muzsika, amit valaha hallottam.
A látvány, a zene és a kellemes hűs olyan egységet alkotnak, hogy valamilyen csoda folytán úgy érzem, hogy valójában egy szkafanderben vagyok, az űrben lebegek. Meg kell javítanom valamit. Úgy érzem, hogy küldetésem van. És persze érzem a súlytalanságot is. Talán már annyira fáradt vagyok ezen a kései órán, hogy a lábam csak úgy magától visz, nem is élek, hanem csak létezem. Mint egy macska vagy egy kutya, ami csak erre poroszkál, és teljesen mindegy, hogy mit lát éppen, csak mennie kell.
Nincs most tudat, de mégis valami nagyon fontos történik, sokkal fontosabb, mint minden ezidáig. Nem gondolkodom semmin, csak látok, hallok, és érzek. Ennyi. Lassan beszippant a végtelen, de mégis rohamos a változás. Nincs tudat, de mégis tudom, hogy a teniszpályán valahol vannak teniszlabdák. Tudom, hogy sárgák vagy zöldek. Ha fehérek lennének, az azt jelentené, hogy sikerült visszaugranom az időben nagyon sok évet. De nem ugrottam vissza, semmi ilyesmi nem történt. Valami elhallgatott bennem, megszűnt figyelni, és ennek hatására mégis kinyílt bennem valami más. Ami eddig a tudatom volt, most olyanná vált, mint egy tölcsér. Beszív mindent, és közvetít.
2.
Felkapcsolom a villanyt, és a neoncsövek egymás után pattogva-csengve életre kelnek, véletlenszerű ritmusban világítják meg a folyosót, a szekrényeket és az ajtókat. Aztán mély hangon zizegni és búgni kezdenek, de pár másodperc múlva elhallgatnak, csak az állandó bizsergést lehet érezni és az enyhe ózonillatot. Lehet, hogy ilyenkor bújnak vissza az árnyékba a meglepett fantomok, de eddig soha nem láttam őket. Viszont nagyon is tudom, hogy itt vannak. A hátam mögül figyelnek, és nem biztos, hogy gonoszak, de a tricepszem környékén mindig feláll a szőr, ha találkozom velük. Emlékszem, hogy melyik ajtó mellé állítottam a felmosót, aminek olyan pulikutyaszerű vége van. Most ezek a rojtok egy másik oldalon lévő szekrény mögül kandikálnak ki legalul. Csak pár rostot látok. A felmosó nyele a villankapcsoló mellett támaszkodik a falnak. A villanykapcsoló koszos, fekete zsíros maszat borítja, valaha csengő lehetett, mert egy kis harang még halványan kirajzolódik a közepén. A kapcsoló körül a fal is szutykos a sok ujjbegy érintésétől. A salak miatt kissé vöröses is. A zuhanytálcákon is ez a barnás, alvadt vérhez hasonló réteg éktelenkedik, de nem dolgom, hogy letakarítsam. Csak a szemetet kell összeszednem, és fel kell mosnom. A nagytakarítás nem az én feladatom. Persze csak sejtem, hogy hogy mi lehet a villankapcsolóval és a felmosóval, mert még nem értem oda, arra viszont kristálytisztán emlékszem, hogy a másik oldali ajtóhoz támasztottam. Nem hiszem, hogy a démonok tréfáltak meg. Minek csinálnának ilyet? A felmosót valaki felrúgta véletlenül, és a másik ajtóhoz támasztotta. De ki és mikor? Én voltam itt utoljára, pár perce... vagy talán fél órája.
Néha, ha a kiskamasz gyerekek jönnek, nagy ramazurit tudnak itt hagyni. Kiborogatják a szemeteseket és összefirkálják a a csempéket. Higítóval kell lemosnom. Ha a fúgába is megy, akkor nem nagyon tudom leszedni, ezért a nagyon régi firkákból látszik még valami, ami aztán felbátorítja a kölyköket, hogy itt lehet vandálkodni. Szóba se jött, hogy bekamerázzuk a helyet. Azt mondják, hogy az öltözőt amúgy sem lehet. Nem régen meg egyébként az egyik firka kifejezetten tetszett nekem. Azt írta fel valaki, hogy "csak a gyerekek álmodnak szépet". Valahogy annyira igaznak éreztem, hogy nem akaródzott leszedni, inkább fenthagytam volna, hogy mindenki olvashassa. Sebaj, legalább volt valaki, aki ezt az üzenetet az emlékezetébe véste. Én voltam. Nem volt hiába. Mást talán nem is érdekelt, és aki felírta, az bizonyára megértésre vágyott. Azt szerette volna, ha mások is megértik a gondolatait és az érzéseit. A felirat talán egy titok része volt, egy halvány utalás valami sokkal jelentősebb dologra. Veszteséget érzek a felirat mögött, nem is tudom. Talán a démonok úgy figyelnek rám, ahogyan én a gyerekekre. Nem tudom.
3.
Néha alkonyatkor, ha bárányfelhők borítják az ég egy részét, és egyébként nagyon tiszta a levegő, a nap alábukik és megvilágítja a felhőket. Égi pompa keletkezik. A felhők mintha puncspudingból lennének, vagy eperhúsból, esetleg lazacból vagy korallból. Az ég meg mély, mint a legszebb álmok, a színe meg azt hiszem, hogy királykék. Pár percig tart csak az egész, mert az ég sötétebb lesz, a felhők pedig fakóbbak, de amíg tart, én úgy szoktam érezni magam, mintha álmodnék. Könnyű vagyok, szinte súlytalan, és ki tudnék sétálni a világból. Persze valahová mindig mennem kell, meg mindig oda is kell érnem valamikorra, tehát nem andaloghatok csak úgy. Pedig milyen jó lenne!
Azt vettem észre magamon, hogy pár éve nem is álmodok igazán, vagy nem tudok visszaemlékezni, vagy ha vissza is emlékszem, nem tudom, hogy mi volt az álom, és mit költöttem hozzá. De azt is észrevettem, hogyha álmodok valamit, és elfelejtem, később, hónapokkal vagy évekkel később úgy jön elő az emlékezetemből az álom, mintha valóban megtörtént volna. Olyan is előfordult már többször is, hogy az előtoluló emléket felváltja egy illat, egy berzengés, egy zene, amit hallgatok éppen, egy mozdulatom, egy íz, főként a mentolos és a citromos, vagy csak az, amit látok. Ilyen a puncspuding ég. Ilyen a nyárfák illata is. Vagy amikor megpillantom a teliholdat a házak között gurulni. Vagy amikor éppen nem lát senki, és merek indiánszökdelést csinálni. Vagy amikor a tornacipőm megcsikordul a linóleumon. Vagy, ahogy az anyacsavarok egymához ütődnek, amikor próbálom meghúzni őket a gördeszkámon. Vagy, ahogy az alkoholos filctollam siklik a csempén, és sikoltó hangot ad. Ezek hívják elő azt, hogy korábban álmodhattam valamit. És akkor nagyon intenzíven jön a kép. Szinte ott vagyok egy pillanatra. Nos, ilyen álmaim már nincsenek, mert gyerek vagyok még, de mégsem vagyok már gyerek.
Elmentek a többiek. Már csak én vagyok. Direkt sokáig voltam a zuhanyzó alatt. Csupa tócsa minden. Félek a lábgombától. És ezek a fura szagok. Azt hiszem, hogy ez az oroszlánszag, és a dezodorok. Meg azok a hülye viccelődések, hogy ki volt jobb, ki volt rosszabb. Mindenki csak ordított. Próbálták egymást túlharsogni, és közben egyfolytában csúnyán beszéltek. Tudom, hogy igazából ők a jó sportolók, nem én. Én nem szeretek hangoskodni és káromkodni. Beszélni sem szeretek egyszerre több emberrel. Csak a párbeszédeket kedvelem. És, ami belém szorul, azt le szoktam írni magamnak. De mégis azt akarom, hogy más is tudja! Már nem is nagyon párás a csempe az öltözőben, hátha fogni fog a filcem.
Az égbolt most azért annyira sötét, mert az egyik oszlop tetején ég egy hideg fényű lámpa. Nem is nagyon lehet tudni, hogy merre mutat, de ha arra nézek, hunyorognom kell egy picit. Mintha szilánkokra törne a fénye a szemem szaruhártyáján. Mögötte mély, kongó a sötét, de dereng az a cső, amire felszerelték. Egy teniszpályát világít meg. A kerítéstől nem igazán látom, hogy van-e valaki a salakpályán, csak sejtem, hogy van. Nem hallom a labdá és az ütők hangját, és a tornacipők súrlódását sem. Amit hallok, az egészen más.
Cicergést hallok. A kerítés drótból font, és legalább tíz méter magas. Tompa fényű alumíniumcsövek tartják. A csövek között zöld, műanyag háló van, emiatt nem lehet belátni a pályára. A hálót gyorsbilincsekkel rögzítették a csövekhez, számos ponton. Ahogy a szél vagy a szellő lebegteti a hálót, mozognak a műanyag gyorsbilincsek is. A gyorsbilincsek gyűrűi aprókat ránganak a csövek körül. Talán ez adja ki ezt a rezgő hangot, ami alig hallható. De olyan, mint a muzsika. Mint a legszebb muzsika, amit valaha hallottam.
A látvány, a zene és a kellemes hűs olyan egységet alkotnak, hogy valamilyen csoda folytán úgy érzem, hogy valójában egy szkafanderben vagyok, az űrben lebegek. Meg kell javítanom valamit. Úgy érzem, hogy küldetésem van. És persze érzem a súlytalanságot is. Talán már annyira fáradt vagyok ezen a kései órán, hogy a lábam csak úgy magától visz, nem is élek, hanem csak létezem. Mint egy macska vagy egy kutya, ami csak erre poroszkál, és teljesen mindegy, hogy mit lát éppen, csak mennie kell.
Nincs most tudat, de mégis valami nagyon fontos történik, sokkal fontosabb, mint minden ezidáig. Nem gondolkodom semmin, csak látok, hallok, és érzek. Ennyi. Lassan beszippant a végtelen, de mégis rohamos a változás. Nincs tudat, de mégis tudom, hogy a teniszpályán valahol vannak teniszlabdák. Tudom, hogy sárgák vagy zöldek. Ha fehérek lennének, az azt jelentené, hogy sikerült visszaugranom az időben nagyon sok évet. De nem ugrottam vissza, semmi ilyesmi nem történt. Valami elhallgatott bennem, megszűnt figyelni, és ennek hatására mégis kinyílt bennem valami más. Ami eddig a tudatom volt, most olyanná vált, mint egy tölcsér. Beszív mindent, és közvetít.
2.
Felkapcsolom a villanyt, és a neoncsövek egymás után pattogva-csengve életre kelnek, véletlenszerű ritmusban világítják meg a folyosót, a szekrényeket és az ajtókat. Aztán mély hangon zizegni és búgni kezdenek, de pár másodperc múlva elhallgatnak, csak az állandó bizsergést lehet érezni és az enyhe ózonillatot. Lehet, hogy ilyenkor bújnak vissza az árnyékba a meglepett fantomok, de eddig soha nem láttam őket. Viszont nagyon is tudom, hogy itt vannak. A hátam mögül figyelnek, és nem biztos, hogy gonoszak, de a tricepszem környékén mindig feláll a szőr, ha találkozom velük. Emlékszem, hogy melyik ajtó mellé állítottam a felmosót, aminek olyan pulikutyaszerű vége van. Most ezek a rojtok egy másik oldalon lévő szekrény mögül kandikálnak ki legalul. Csak pár rostot látok. A felmosó nyele a villankapcsoló mellett támaszkodik a falnak. A villanykapcsoló koszos, fekete zsíros maszat borítja, valaha csengő lehetett, mert egy kis harang még halványan kirajzolódik a közepén. A kapcsoló körül a fal is szutykos a sok ujjbegy érintésétől. A salak miatt kissé vöröses is. A zuhanytálcákon is ez a barnás, alvadt vérhez hasonló réteg éktelenkedik, de nem dolgom, hogy letakarítsam. Csak a szemetet kell összeszednem, és fel kell mosnom. A nagytakarítás nem az én feladatom. Persze csak sejtem, hogy hogy mi lehet a villankapcsolóval és a felmosóval, mert még nem értem oda, arra viszont kristálytisztán emlékszem, hogy a másik oldali ajtóhoz támasztottam. Nem hiszem, hogy a démonok tréfáltak meg. Minek csinálnának ilyet? A felmosót valaki felrúgta véletlenül, és a másik ajtóhoz támasztotta. De ki és mikor? Én voltam itt utoljára, pár perce... vagy talán fél órája.
Néha, ha a kiskamasz gyerekek jönnek, nagy ramazurit tudnak itt hagyni. Kiborogatják a szemeteseket és összefirkálják a a csempéket. Higítóval kell lemosnom. Ha a fúgába is megy, akkor nem nagyon tudom leszedni, ezért a nagyon régi firkákból látszik még valami, ami aztán felbátorítja a kölyköket, hogy itt lehet vandálkodni. Szóba se jött, hogy bekamerázzuk a helyet. Azt mondják, hogy az öltözőt amúgy sem lehet. Nem régen meg egyébként az egyik firka kifejezetten tetszett nekem. Azt írta fel valaki, hogy "csak a gyerekek álmodnak szépet". Valahogy annyira igaznak éreztem, hogy nem akaródzott leszedni, inkább fenthagytam volna, hogy mindenki olvashassa. Sebaj, legalább volt valaki, aki ezt az üzenetet az emlékezetébe véste. Én voltam. Nem volt hiába. Mást talán nem is érdekelt, és aki felírta, az bizonyára megértésre vágyott. Azt szerette volna, ha mások is megértik a gondolatait és az érzéseit. A felirat talán egy titok része volt, egy halvány utalás valami sokkal jelentősebb dologra. Veszteséget érzek a felirat mögött, nem is tudom. Talán a démonok úgy figyelnek rám, ahogyan én a gyerekekre. Nem tudom.
3.
Néha alkonyatkor, ha bárányfelhők borítják az ég egy részét, és egyébként nagyon tiszta a levegő, a nap alábukik és megvilágítja a felhőket. Égi pompa keletkezik. A felhők mintha puncspudingból lennének, vagy eperhúsból, esetleg lazacból vagy korallból. Az ég meg mély, mint a legszebb álmok, a színe meg azt hiszem, hogy királykék. Pár percig tart csak az egész, mert az ég sötétebb lesz, a felhők pedig fakóbbak, de amíg tart, én úgy szoktam érezni magam, mintha álmodnék. Könnyű vagyok, szinte súlytalan, és ki tudnék sétálni a világból. Persze valahová mindig mennem kell, meg mindig oda is kell érnem valamikorra, tehát nem andaloghatok csak úgy. Pedig milyen jó lenne!
Azt vettem észre magamon, hogy pár éve nem is álmodok igazán, vagy nem tudok visszaemlékezni, vagy ha vissza is emlékszem, nem tudom, hogy mi volt az álom, és mit költöttem hozzá. De azt is észrevettem, hogyha álmodok valamit, és elfelejtem, később, hónapokkal vagy évekkel később úgy jön elő az emlékezetemből az álom, mintha valóban megtörtént volna. Olyan is előfordult már többször is, hogy az előtoluló emléket felváltja egy illat, egy berzengés, egy zene, amit hallgatok éppen, egy mozdulatom, egy íz, főként a mentolos és a citromos, vagy csak az, amit látok. Ilyen a puncspuding ég. Ilyen a nyárfák illata is. Vagy amikor megpillantom a teliholdat a házak között gurulni. Vagy amikor éppen nem lát senki, és merek indiánszökdelést csinálni. Vagy amikor a tornacipőm megcsikordul a linóleumon. Vagy, ahogy az anyacsavarok egymához ütődnek, amikor próbálom meghúzni őket a gördeszkámon. Vagy, ahogy az alkoholos filctollam siklik a csempén, és sikoltó hangot ad. Ezek hívják elő azt, hogy korábban álmodhattam valamit. És akkor nagyon intenzíven jön a kép. Szinte ott vagyok egy pillanatra. Nos, ilyen álmaim már nincsenek, mert gyerek vagyok még, de mégsem vagyok már gyerek.
Elmentek a többiek. Már csak én vagyok. Direkt sokáig voltam a zuhanyzó alatt. Csupa tócsa minden. Félek a lábgombától. És ezek a fura szagok. Azt hiszem, hogy ez az oroszlánszag, és a dezodorok. Meg azok a hülye viccelődések, hogy ki volt jobb, ki volt rosszabb. Mindenki csak ordított. Próbálták egymást túlharsogni, és közben egyfolytában csúnyán beszéltek. Tudom, hogy igazából ők a jó sportolók, nem én. Én nem szeretek hangoskodni és káromkodni. Beszélni sem szeretek egyszerre több emberrel. Csak a párbeszédeket kedvelem. És, ami belém szorul, azt le szoktam írni magamnak. De mégis azt akarom, hogy más is tudja! Már nem is nagyon párás a csempe az öltözőben, hátha fogni fog a filcem.
Sci-fi
Bevallom, hogy soha nem szerettem semmilyen műfajt jobban, mint a (hard) sci-fit. Nagyon sok pozitív élményem van, és vannak negatívak is (pl. Ian M. Banks vagy Dan Simmons, sőt Asimov) sajnos. De lehet, hogy csak a fordítások gyatrák. Nem tudom.
Azt tudom, hogy a sci-fi nagyon fontos olyan tekintetben, hogy ez a műfaj írja le azt, ami van. A realizmusról gondoljuk, hogy azt írja le, ami van, de szerintem nem. Nem lehet metafórák nélkül leírni azt, ami van. Talán éppen ezért tetszik nekem a mágikus realizmus, ami már képes sejtetni, de éppen ott áll meg, amikor már leírná azt, ami van.
Azzal, hogy a sci-fi átlép egy határt, valahogy elveszti a valósággal a kapcsolatot, eszméletlen ellentmondás ez.
Az egyik valóság nincs kapcsolatban a másikkal, avagy csak egy irányba lehet menni, vissza nem lehet térni. Ahogy Murakami írta le ezt vagy ezerszer a sokat szidott 1Q84 című könyvében.
Ahogy jártam-keltem Georgiában, rá kellet jönnöm, hogy a Sztrugackíj fivérek féle zónák valójában a börtönök. Nem a fizikai törvények bomlanak fel a zónákban (a börtönökben), hanem társadalmi törvények. Van egy másik valóság, amibe be lehet lépni, de vissza már nem lehet térni.
Mindezen túl a sci-fi a tétlenség, a végtelen idő leírása is, ha tetszik, az alumínium csövek cicergése, amit éjjel látok-hallok, amikor hullafáradtan sétálok haza egy teniszpálya mellett. De ilyen a hold megpillantása is, amikor felfogom, hogy mit is jelent a hold az emberek életében, nem a tudatos életében, hanem a létezésében (megint 1Q84).
Azt tudom, hogy a sci-fi nagyon fontos olyan tekintetben, hogy ez a műfaj írja le azt, ami van. A realizmusról gondoljuk, hogy azt írja le, ami van, de szerintem nem. Nem lehet metafórák nélkül leírni azt, ami van. Talán éppen ezért tetszik nekem a mágikus realizmus, ami már képes sejtetni, de éppen ott áll meg, amikor már leírná azt, ami van.
Azzal, hogy a sci-fi átlép egy határt, valahogy elveszti a valósággal a kapcsolatot, eszméletlen ellentmondás ez.
Az egyik valóság nincs kapcsolatban a másikkal, avagy csak egy irányba lehet menni, vissza nem lehet térni. Ahogy Murakami írta le ezt vagy ezerszer a sokat szidott 1Q84 című könyvében.
Ahogy jártam-keltem Georgiában, rá kellet jönnöm, hogy a Sztrugackíj fivérek féle zónák valójában a börtönök. Nem a fizikai törvények bomlanak fel a zónákban (a börtönökben), hanem társadalmi törvények. Van egy másik valóság, amibe be lehet lépni, de vissza már nem lehet térni.
Mindezen túl a sci-fi a tétlenség, a végtelen idő leírása is, ha tetszik, az alumínium csövek cicergése, amit éjjel látok-hallok, amikor hullafáradtan sétálok haza egy teniszpálya mellett. De ilyen a hold megpillantása is, amikor felfogom, hogy mit is jelent a hold az emberek életében, nem a tudatos életében, hanem a létezésében (megint 1Q84).
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)