Bevallom, hogy soha nem szerettem semmilyen műfajt jobban, mint a (hard) sci-fit. Nagyon sok pozitív élményem van, és vannak negatívak is (pl. Ian M. Banks vagy Dan Simmons, sőt Asimov) sajnos. De lehet, hogy csak a fordítások gyatrák. Nem tudom.
Azt tudom, hogy a sci-fi nagyon fontos olyan tekintetben, hogy ez a műfaj írja le azt, ami van. A realizmusról gondoljuk, hogy azt írja le, ami van, de szerintem nem. Nem lehet metafórák nélkül leírni azt, ami van. Talán éppen ezért tetszik nekem a mágikus realizmus, ami már képes sejtetni, de éppen ott áll meg, amikor már leírná azt, ami van.
Azzal, hogy a sci-fi átlép egy határt, valahogy elveszti a valósággal a kapcsolatot, eszméletlen ellentmondás ez.
Az egyik valóság nincs kapcsolatban a másikkal, avagy csak egy irányba lehet menni, vissza nem lehet térni. Ahogy Murakami írta le ezt vagy ezerszer a sokat szidott 1Q84 című könyvében.
Ahogy jártam-keltem Georgiában, rá kellet jönnöm, hogy a Sztrugackíj fivérek féle zónák valójában a börtönök. Nem a fizikai törvények bomlanak fel a zónákban (a börtönökben), hanem társadalmi törvények. Van egy másik valóság, amibe be lehet lépni, de vissza már nem lehet térni.
Mindezen túl a sci-fi a tétlenség, a végtelen idő leírása is, ha tetszik, az alumínium csövek cicergése, amit éjjel látok-hallok, amikor hullafáradtan sétálok haza egy teniszpálya mellett. De ilyen a hold megpillantása is, amikor felfogom, hogy mit is jelent a hold az emberek életében, nem a tudatos életében, hanem a létezésében (megint 1Q84).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése