Az én szemem színe olyan, mint az epernarancsfa különös termése. Különösen akkor, ha a szemembe süt a nap, és éppen az epernarancsfa felettébb különös termését nézem.
Az én borostáim olyanok, mint az agyszerű termésből kiburjánzó szőrszálak, de akkor és csakis akkor, ha a termést a kezemben tartom.
Az én lelkemben éppen olyan tüskék vájnak mindenféle legérzékenyebb pontokat, mint amilyenek a kezembe döfnek, amikor a termést próbálom megszerezni.
Az én álmom színe éppen olyan, mint az epernarancsfa leveleinek színe, főleg akkor, amikor erről fáról álmodom.
Vannak nevezetes epernarancsfák. Például van egy Margit-szigeten. Ó, igen, tudom, hogy ott vannak más nevezetes fák is, például hatalmas platánok, de a legtöbb gyerek, szinte biztos, hogy azon a nagyon nemesen öreg epernarancsfán mászik, ami olyan nevezetes ott. Annak a fának a kérgét gyermekkezek koptatták simára, és mutatták meg, hogy a fa maga mennyire kemény, hihetetlenül kemény. És tudni kell, hogy a gyermekek simogatása bűbájos. Hány gyerek lehetett ott?
Vagy van egy epernarancs a Magyar Tudományos Akadémia főépülete előtt is. Itt ebben az esetben is lehet látni a fa egyik fő tulajdonságát: nem nő egyenesen a törzse. Mellette hársfák, nyílegyenes, vaskos törzzsel. Az epernarancs törzse sziklakemény, és a kérge elkápráztat. Olyan szín-kavalkád, amit ritkán lehet látni. A minap sokáig figyeltem a csüngő terméseket, amelyek majd novemberben fognak lehullani, de decemberben is ott fognak világítani rikító zölden a hóban, ha lesz hó...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése