A nap gömbjét letapogattam,
a szellőket megforgattam, és hagytam,
hogy megemeljenek, hogy a nemlétező szárnyaim mégis létezzenek,
mindeközben emberekkel társalogtam,
és egy nemes fa árnyékában,
a földön teljes hontalanságban, csak
szégyelltem magam,
hisz ők azok, ők az igazi lakosok.
A fa sebeit is néztem,
ahogy azok annyi idő alatt forrtak be,
amíg én lélegeztem, amíg szerény tüdőmmel
a levegőt venni merészeltem.
Bár úgy tűnt, hogy táncikálok, én belül mégis meghajoltam,
a kéreg mentén összegyűlt pihéknek hódoltam,
ahogyan a folyékony fényben őket, és valahogy
az egész családomat, a felmenőimet, az élőket,
a halottakat, és a majdan érkezőket megpillantottam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése